A tegnapi napom mind testileg mind lelkileg nagyon nehéz volt. És ma már tudom, hogy én sem tettem könnyebbé. Mehetett volna könnyebben is, de nem voltam rá képes, hogy másképp csináljam.

A szüleimnél eltöltött 11 nap után tegnap indultam vissza Németországba, és a búcsúzásnál odajött hozzám  a 2 éves keresztlányom, átölelt, szorított magához és ölelt jobbról balról sokáig. Nagyon megható volt. Olyan óriási szeretet van ebben a gyerekben, nagyon meghatott. Mikor beszálltam a kocsiba tartotta a két kis kicsi kezét a szívénél, mintha mutatta volna hogy szeret, és hogy ott vagyok benne. Még most is sírnom kell ha rágondolok. Olyan egy tiszta lélek, és kimutatja a szeretetét. Nagyon meghatódtam, sokáig pityeregtem még utána is, és többször is rám jött a sírás mikor rágondoltam.

Elterveztem, hogy a vonaton majd ezerrel megy az olvasás meg az önfejlesztés, de nem voltam túl jó passzban.

A kalandos nap már Nyíregyházán kezdődött mikor rossz vonatra adtak nekem helyjegyet. Nem volt semmi baj, észrevettem, visszamentem, kicserélték. Nem érintett meg, kicsi kellemetlenség, semmi baj. Nekem az volt a lényeg, hogy jól reagáltam le.

Aztán mivel nem megy a keletibe a vonat a pályamunkálatok miatt, a nyugati felé mentem, Zuglóban leszálltam és busszal mentem a keletibe. Ez nem lett volna nehéz, de egy nagyon nehéz bőrönd volt nálam, plusz hűtőtáska, hátitáska, és pont ezen a napon volt minden annyira nehéz. Zuglóban egy hatalmas lépcsőn kellett lemennem, ami nem volt egyszerű ennyi csomaggal. Kimentem a buszhoz, égetett a nap, a buszon is óriási forróság, úgy értem be a keletibe, hogy veszek magamnak fagyit meg alig várom hogy felüljek a vonatra, letegyem ezt a sok csomagot és hüvösben legyek.
A fagyis aztán üres volt, nem dolgozott senki aznap, aztán ránézek a kijelző táblára és pirossal, hogy ma nem megy a vonat Münchenbe. Ez volt valahogy az utolsó csepp. Nem volt pedig annyira katasztrófa, de az egész napos érzelmi és testi megterhelés nagyon igénybe vett, és túlreagáltam a dolgot. Felhívtam egyből anyát és sírva mondtam, hogy nem megy a vonatom. Mikor kibőgtem magam, mondom jó, megyek a szervizcenterbe és megkérdezem, hogy mi legyen. A férfi nagyon segítőkész volt, én egy voltam a sok közűl aki így járt. Végül is kaptam egy új menetrendet, kétszeri átszállással el tudok jutni a célba. Nem örültem, hogy át kell szállnom ennyi bőrönddel, meg valamikor éjszaka érkezek akkor haza, de még mindig jobb, hogy legalább így ki tudok jutni.

Másfél órát vártam a vonatra, csak ültem a padon és néztem ki a fejemből. Átgondoltam a reakcióm, meg hogy most ez miért van, nem értettem miért ilyen nehéz ma minden, miért nem megy könnyebben, mit kellett volna másképp tennem. Aztán bejött a vonatom, felszálltunk rá és egyből megcsapott a forróság. Gondolom egész nap állt a vonat valahol a melegen, és az egész vonat sugározta magából a forróságot. Olyan volt mint a forró szauna, leültem, az ülés olyan forró, mintha maximumra lett volna csavarva az ülésfűtés, egyből folyt rólam a víz, rendesen csípett az izzadtság. Na mondom szép, még ez is, ilyen izzadtan utazhatok még 7 órát.

Míg nem indult a vonat addig leszálltam, ott legalább hűvösebb volt, sokan követték a példám, mindenki legyezte magát bent, olyan volt mintha nyáron meleg fűtött kocsiban kellett volna utaznom. Nem értettem, hogy most ez miért??? Ez is egy olyan dolog ami nem lett volna muszáj.. Ha egy kicsit odafigyeltek volna Pesten, vagy bekapcsolták vona hamarabb a hűtést vagy akármi..
Mondanom sem kell a kedvem még jobban a béka segge alá süllyedt. Normális esetben megpróbáltam volna pozitívan gondolkodni, de éreztem ahogy az energiám egyre jobban süllyed, és csak arra tudtam koncentrálni ami rossz. Ilyen körülmények között elbeszélgettem volna szívesen azzal aki meg tudja tartani a lelki békéjét. Biztos, hogy nem lehetetlen, de nekem ehhez még nőnöm kell.

10 perces késéssel indultunk el és többször is megállt és lassan ment a vonat. Lassan elkezdtem pánikolni, mert Bécsben csak fél órám volt átszállni, és a késés egyre jobban nőtt. Pesten átírták a jegyem, hogy melyik vonattal mehetek, de ha lekésem a vonatot, akkor megint nem jó a jegy, meg ki tudja mikor jön a másik, lesz e Salzburgban csatlakozás, vagy ottmaradok-e.

A vonaton a hátamnál volt egy nő egy gyerekkel, aki egész végig sikítozott, ordibált, már az utasak idegeire ment, mindenki bámult rájuk. Mellettem meg egy angol pár volt, egész úton nagyon hangosan beszélgettek meg nevetgéltek, sárgarépát tettek a hajukba meg viccelődtek, nekem ebben a szituációban inkább fárasztóak voltak.  Minden olyan sok volt a forrósággal. Mint mikor az összes érzékszervünk valami nem jót észlel, növekszik a feszültség, a hangok, a szagok, a meleg, a ricsaj, a minden egyre elviselhetetlenebb, és az ember csak legszívesebben ordítana, hogy elééég és mindenki fogja már be a száját.

Becsuktam a szemem, és próbáltam kizárni a külvilágot, csak befelé koncentrálni. Segített a lenyugvásban és az elfogadásban. Sokat olvastam a Lélek útja könyvet, az is segített, hogy kicsit eltereljem a figyelmemet. A forróság a vonatban idővel egyre elviselhetőbb  lett, de a késés 35 percre nőtt, és a gondolat, hogy lekésem a csatlakozást egyre jobban stresszelt. De nyugtató volt, hogy nagyon sokan vannak a vonaton akik ugyanarra mennek amerre én, és reméltem hogy talán bevárja a vonatot a másik vonat, hogy szólnak nekik, hogy sok az utas aki azt a vonatot venné igénybe.

Eljött egy pillanat, mikor úgy láttam, hogy nem érjük el a vonatot, akkor eljutottam arra a  pontra, amikor már minden elviselhetetlenné vált, hogy ez a nap ez egy vicc. Ez a mai nap egy katasztrófa. Ami csak félresikerülhet az félre is sikerül. Semmi nem jön össze. Biztos Loki a gonosz tréfacsináló Istennek a keze van a dologban és csak a kellemetlenségeket keveri.

Állandóan bennem volt a Miért kérdés, de mert erre nem jött meg a váalasz,eljött bennem az pillanat mikor azt mondtam, hogy feladom... Nem harcolok tovább, elengedem, FELADOM a Teremtőnek, történjen az ami a legjobb, Ő jobban tudja, mi miért történik, biztos oka van annak, hogy ez van, szeretném, de nem látom az összképet, de elfogadom. Kértem is a Teremtőt, hogy történjen minden a lehető legjobb úton módon. Hiszem, hogy biztonságban vagyok, és oka van, hogy ezt meg kell élnem. Kérdeztem többször is magamtól, hogy mit kell ebből  tanulnom?

Tagja vagyok a Facebook-on az Energiabomba csoportnak, tőlük kértem segítséget, hogy küldjenek egy kis feltétel nélküli szeretetet. Rengeteg segítő energiát kaptam tőlük és az egyik csajtól nagyon szép, megnyugtató üzenetet kaptam. Ezzel sikerült valamit átkattintanom magamban.

Mielőtt beértünk Bécsbe már 10 perccel hamarabb felálltam és kimentem az ajtóhoz, hogy minél előbb le tudjak szállni és rohanni a másik vonathoz. Már páran álltak ott, jó döntés volt, mert a vonat csak Bécsig ment, és mindenki ott szállt le. A remény megvolt, hogy még ott lesz a vonat. Beszélgettem közben egy nővel, mondtam neki milyen egy fura ez nap, hogy már Nyíregyházán elkezdődött. Ő is csak igenlően bólogatott, hogy náluk is. Ők meg Hajdúszoboszlón szálltak fel, és nem is voltak olyan számú ülések, mint ahova a helyjegyüket kapták. Na mondom szép, úgy látszik volt a tegnap a levegőben valami ami csak a kellemetlenséget teremtette.

Beértünk Bécsbe és szerencsére bent volt még a vonat. A vonat ugyanarra a sínre érkezett meg ahonnan a másik vonat indult, csak előre kellett rohanni. A rengeteg bőrönddel még gyors is voltam és sikerült felszállnom 54-kor , és 55-kor volt a vonatindulás. Persze nem indultunk pontosan, mert megvárták míg a sok nép felszáll. Szerencsére találtam még helyet is, hüvős is volt a vonaton, tiszta luxusban éreztem magam az előző vonathoz képest. Megnyugottam, hogy minden rendben van, most már Salzburgig eljutok. Onnan meg már csak hazajutok valahogy. 12 perc volt az átszállásra, de azon már nem stresszeltem. Jó utam volt, Salzburgban is simán át tudtam szállni. Még haza kellett jönnöm aztán kocsival, de a fáradtságom ellenére jól vezettem, és 14,5 óra utazás után éjjel negyed 1 körül hazaértem.
Az utolsó vonaton nagyon rámtört a fáradtság, tudtam, hogy most már minden rendben van, mindjárt hazaérek, ezt már kibírom. Alig vártam, hogy lezuhanyozzak és tiszta ruhát vegyek fel.

Örülök, hogy épségben hazaértem, és a kezdeti nehézségek ellenére aztán minden jól ment már. Sokat gondolkodtam ezen, miért volt ez, kell e valamit ebből tanulnom. Vagy csak le voltam valamiért lassítva. A mai fejemmel már másképp reagáltam volna, nem buktam volna úgy ki Pesten mikor megláttam, hogy nem megy a vonat.

Elfogadtam volna, hogy ez van, nézzük, hogy mit tudok tenni. De azt is tudom, hogy tegnap a lelkivilágom miatt nem voltam rá képes. Valahol csalódtam magamban, hogy nem voltam erre képes, de tudom hogy nem szabad bántani magam. Még mindig örülök, hogy észrevettem az érzéseimet, azt hogy nem jó az ahogy cselekedtem vagy gondolkodtam, amilyen érzelmeket csatoltam az eseményekhez. Hiszen ezekből tanul az ember. Volt egy konkrét szituáció amiből tanulhattam, hogy legközelebb jobb legyen.

Én sem vagyok szerzetes aki egész nap meditál és semmi sem tudja kizökkenteni a lelki nyugalmából. Nem tudom miért volt ez a nap tegnap olyan amilyen, lehet sosem fogom megtudni, de hiszem, hogy értem volt, meg volt az oka, és ebből is tanultam.
Már ha itt vagyok kint, és itt van dolgom és karmám, és feladom az otthoni életemet akkor legalább addig míg itt vagyok a lehető legtöbbet hozzam ki az életemből, ne elégedjek meg a kevesebbel, igenis tanuljak, fejlődjek, adjam meg magamnak azt amire vágyok, higgyek és bízzak mind magamban és mind az Univerzumban.

Meg kell tapasztalni a rosszat, hogy tudjuk értékelni a jót. A rossz nem olyan rossz, mint amilyennek elsőre tűnik, és a jó sem annyira jó, mint amilyennek elsőre tűnik. Minden rosszban meglátni a jót, rákérdezni hogy mi ebben a tanítás vagy mit kell ebből tanulnom, mit tudok ebből a helyzetből a legjobbat kihozni, ez hatalmas segítség. Mindig felülről ránézni és hátul kérdezni a történteket nagyon sokat tud segíteni a szituációban.

Még ma kaptam egy kedves levelet az egyik nőtöl, hogy büszke lehetek magamra, hogy észrevettem a negatív energiát,hogy egyre jobban húz lefele, észrevettem hogy másképp kéne, és kértem időben segítséget. Meg hogy mindenkivel történnek negatív események, de az a lényeg hogyan reagálunk rájuk és mennyi energiát adunk nekik. És lássam ebben, hogy mit tettem jól és mit kellett volna máshogy, élesben tanultam, nem csak fejben, így be tudom/tudtam építeni az életembe.

Néha csak feladnám... feladnám ezt az egészet... kiszállnék ebből a játékból amit életnek nevezünk.

Úgy érzem, hogy elég… elég abból, hogy mindig ugyanoda esek vissza…
Elfogyott az erőm, nem bírom tovább, nem akarom így tovább csinálni...
Belefáradtam, hogy mindíg erősnek kell lennem, hogy folyamatosan teljesítenem kell, hogy nincs egy perc nyugtom sem. Mintha az élet szándékosan lökné az utamba a köveket, hogy nehogy már megálljak egy kicsit és élvezzem az életet...
Pedig haladok az úton, nem lustálkodom. Megerőltető utat választottam magamnak, mégis az életnek ez nem elég, úgy gondolja, hogy kicsavarja belőlem az utolsó csepp erőt is, és újra és újra rámtesz valami súlyt.

Úgy érzem, hogy állandóan tesztelik, hogy bírom-e még, és ha igen, legközelebb még nagyobb súlyt tesznek rám.
Véget nem érő huzavona...
Belefáradtam...
Nem értem, miért nem mehet könnyebben, miért nem jobb, miért nem tudom jobbá, könnyebbé tenni???

Már annyi pénzt és időt szántam az önfejlesztésre, mégse javult jelentősen az életminőségem. Magamat hibáztatom, hogy miért nem tudom jobban???
Pedig bennem a vágy, tudom, hogy képes vagyok.. még sem megy.

Félek attól, hogy sosem fog jobban menni, hogy életem végéig küszködni fogok, beteg leszek, szegénységben élek majd, egész életemben csak vágyódok majd egy jobb élet után, és úgy halok meg, hogy nem sikerült.. A halálos ágyamon majd azon rágom magam, hogy miért nem tudtam jobbá tenni, miért így alakult, miért nem tehettem és élhettem át azt amire a lelkem igazán vágyott? Ez az érzés és gondolat teljesen felőröl.
Állandóan csak reménykedni és vágyakozni az áloméletért, de sosem kapni meg? Pedig tudom, hogy bárki számára megvalósítható, bennem is bennem a tudás és a képesség, és még sem tudom...
Egy vesztes lennék? Olyan mintha, elém tennék egy üvegben a kedvenc mézemet, ott van, láthatom, vágyakozhatok utána de sosem ízlelhetem meg.  

Olyan dühöt érzek magamban, hogy ez van... hogy folyamatosan ez van.
Elegem van abból, hogy be kell érjem a kevesebbel. Hogy nekem nem jár jobb, hogy nem vagyok rá méltó, nem vagyok rá képes, hogy jobbá tegyem.
Igenis beleteszem az erőt és az energiát, iskola mellett is dolgozom, próbálok odafigyelni az étkezésemre is, meg hogy sportoljak, jó barátnő legyek, jó jegyeket szerezzek az iskolában, a munkahelyen is jól teljesítsek, de a lakás is rendben legyen, önfejlesztésre is jusson idő.. A napi 24 oly kevés mindenre, és az élet még extra nehézségeket állít elém.

Néha úgy érzem nem bírom.. ha én tényleg mindent megteszek azért hogy  jobb legyen, akkor miért nem jobb??? meddig várjak még???

Néha azt érzem, hogy nem éri meg ennyi erőt és energiát fektetni az önfejlesztésbe, mert ugyse tudom megváltoztatni az életemet. Ez a gondolat mar belülről. Mély tehetetlenséget, szomorúságot, magányt érzek. Úgy érzem, hogy nem érdemlem meg, talán Isten nem szeret engem, vagy valamiért nem tehetem jobbá az életem. Arra vagyok kárhoztatva, hogy egész életemben szűkölködve éljek.

És csak sírok és sírok... A legmélyebb fájdalmat éli meg a lelkem, úgy érzem egyedül vagyok hagyva. Tehetetlen vagyok.. reményveszett vagyok. Tudom, hogy erős vagyok, és sok mindent elértem már, de néha azt kívánom, bár csak ne bízna bennem ennyire az élet és ne adna ilyen nehéz súlyokat rám.

Miért nem tudom jobbá tenni az életemet? Nem bízom magamban, hogy ez nekem is lehetséges? Nem érzem elég jónak rá magam? Nem hiszem el, hogy megérdemlem? Biztos, hogy mindegyikből van bennem valami.
Nem érzem oda valónak magam. Túl nagy a szakadék a mostani Én és a jövőbeni Énem közt. Még most úgy érzem, hogy kilógok onnon. Pedig annyira szeretném, itt lobog bennem a vágy.

Rendszeresen vannak ilyen mélypontjaim, de sosem adom fel. Valami bennem sosem hagyja. Mikor megélem ezt a fájdalmat és kisírom magam, onnantól már csak felfelé vezet az út. Valami kis fénysugár villan fel bennem, és elkezdek újra reménykedni. Reménykedem, hogy a befektetett energia egyszer nálam is meghozza az eredményt, és én is elérhetem azt amire vágyom.

Ez csak egy fázisa az életemnek, ami felkészít a jövőre. Bennem az erő meg a tudás, csak kitartónak kell lennem, és nem szabad elveszítenem a hitemet. Okkal vagyok itt, okkal vannak a céljaim is, ha ki tudtam őket gondolni akkor meg is tudom őket valósítani!!

Csak nehéz mindig pozitívnak maradni, állandóan jó pofit vágni mindenhez. Azt mondani, hogy nincs baj, mikor baj van, és azt mondani, hogy minden rendben lesz, mikor nem vagyok benne egyáltalán biztos, hogy minden rendben lesz. Mondhatok akármit, rákényszeríthetem magam, de attól még ezt a belsőm nem hiszi el, nem azonosulok vele.

Vannak pillanataim mikor annyira összhangban vagyok magammal és az Univerzummal. Lelkes és motivált vagyok, tele reménnyel és szeretettel, bármi is van érzem és tudom, hogy minden rendben van. Teljes reménnyel tudok a jövöbe tekinteni, mély béke van a lelkemben... imádom ezt az érzést.
Erre vágyom. ezt akarom újra és újra átélni, és egyre hosszabb ideig. Néha sikerül, de sokszor hiába törekszem rá nem jön az érzés. Olyan jó lenne, ha tudnám irányítani ezt az érzést, ha ez lenne az uralkodó érzésem, vagy legalább könnyen elő tudnám hivni, de sajnos nem tudom. Még nem jöttem rá, hogy kerüljek ebbe az áramlatba. De már tudom, hogy ezt akarom, már átéltem többször is és tudom, hogy át fogom még élni.

Megvan a cél, látom az irányt, csak a technika hiányzik még.

El kéne már végre hinnem, hogy megérdemlem az áloméletemet, elég jó vagyok, már most tökéletes vagyok. Bennem van minden amire  szükségem van. Nincs szükségem semmire, csak össze kell hangolódnom a lelkemmel, ő tud mindent amit tudnom kell, és irányít abba az irányba ahova mennem kell. Szeretném meghallani a lelkem dallamát, szeretnék összehangolódni vele, és megérezni megint, hogy minden rendben van, minden értem van és a javamat szolgálja.

És mindig emlékeztetem magam, hogy nincs probléma csak megoldandó feladat. Talán a nehézségek sem akkora nehézségek, ha más szemmel tekintek rájuk. Most az a feladatom, hogy újra Flow-ba kerüljek a lelkemmel és az Univerzummal, és tudom, hogy minden simán megoldódik majd. Nem vagyok egyedül hagyva és minden rendben van!

Letelt az 1 hónap ápolónői gyakorlatom..

Csak 1 hónap volt, mégis nehéz szívvel jöttem el. Megint közel kerültem pár emberhez, és megint búcsút kellett mondani. Már teljesen hozzászoktam ahhoz, hogy minden reggel kórházba kell menni, már rutinból csináltam a szokásos dolgokat, rengeteget tanultam, egyre bátrabb és magabiztosabb voltam. 

Emlékszem az első héten semennyire sem ismertem ki magam. Nem tudtam, hogy mi mi csoda, mit kell csinálnom, azt hogy kéne csinálnom, hogy bánjak a betegekkel, mit szabad és mit nem, és ha kérdeznek nem tudtam egy értelmes választ sem adni, csak mindig azt, hogy vagy megkérdem, vagy hívok valakit, aki segíteni tud. Nehéz volt nagyon az elején. Nem testileg, hanem szellemileg. Az utóbbi időben pedig inkább lelkileg.

Több beteg, akik az életük alkonyán járnak, és csak szenvednek, nehéz volt nézni. A barátom megjegyezte tegnap, hogy szerinte jó, hogy csak 1 hónapig kellett ezt a gyakorlatot csinálnom, különben lelkileg nagyon rámentem volna. Egy biztos az ápolónői szakma nem mindenkinek való, ehhez kell egy bizonyos képesség és tehetség, és meg kell tanulni erősnek maradni és vészhelyzetekben is hideg fejjel gondolkodni és cselekedni.

Emlékszem a 2. héten a néni aki elvesztette az eszméletét, és nővérriadó volt, egész idő alatt szólt a riasztó, az összes nővér szaladt be a szobába hozzá, és én teljesen bepánikoltam. Bementem, de ahogy láttam, hogy a nő csak fekszik, és hogy nem lélegzik teljesen leblokkoltam. Rámjött a sirás, reszkettem, kint álltam a folyosón, és arra gondoltam, hogy ez a nő lehet épp most hal meg, most száll ki a lelke meg ilyenek. Nagyon rémisztő volt, még nem éltem meg ilyet soha előtte. Hiába gondolja el az ember, hogy hogyan cselekedne ilyen helyzetben, a valóságban ez teljesen másképp működik. Tisztelet azoknak akik ilyen helyzetekben is meg tudják őrizni a hidegvérüket.
Aztán valaki kizökkentett az agyalásomból, szóltak, hogy toljam ki a mellette lévő nőt az ággyal együtt, meg vigyem őt másik szobába. A szobában mindenki nagy stresszben, olyan energiák voltak, amit nagyon nehéz volt elviselni. Hogy volt mit csinálnom, elkezdtem kicsit jobban érezni magam, nem éreztem már magam annyira haszontalannak, de teljesen sokkolt ez az egész. Nem készített erre fel senki, és nem is lett elmondva, mit kell ilyen helyzetben cselekedni.

De amit elmondhatok, hogy hálás vagyok magamnak, hogy egyre többet foglalkoztam a betegekkel, egyre inkább rájöttem, hogy a legfontosabb az, ha pozitív gondolatokkal támogatom őket, ha áldást küldök rájuk, és szeretetteljesen bánuk velük. És nagyon hálásak voltak mindenért, amit tettem értük. Rengeteg szeretetet és hálaenergiát kaptam tőlük. Különösen azoknál a betegeknél éreztem azt, hogy segítenem kell, akik már magatehetetlenek voltak, nem tudnak magukról gondoskodni, egyedül enni.

Az ottlétem alatt 2 ember érintett meg nagyon. Egy idős férfi akinek szélütése volt, és egy idős néni. Ezzel az idős nénivel sok időt töltöttem az utolsó pár napban, többször is bementem hozzá csak beszélgetni, megkérdezni hogy van, hogy érezze a törődést. Én etettem. Tudom, hogy nem szabad sajnálni az embereket, mert az egy negatív energia, de ennél a nőnél nagyon nehéz volt nem sajnálni. Minden egyes alkalommal, mikor ivott vagy evett valamit, összerándult az egész teste a fájdalomtól, mindig a mellkasát szorította, fájt neki belülről, áu-gatott közben.
Alig akart enni valamit, még inni is alig. Azt mondta jobb nem inni/enni, mert olyan fájdalma van. És hogy ő már nem akar élni, mert csak szenvedés. Ő azt akarná, ha Isten elvenné az életét. Mondtam neki, hogy arról csak Isten dönthet. Meg én annyira szeretnék neki segíteni, hogy ne fájjon neki, de sajnos nem tudok semmit tenni. Éreztem, hogy mindjárt elsírom magam. Megsimogattam, meg mondtam neki szép dolgokat, de nehéz látni ha valaki így szenved, alig tud még inni is, hiába segítenék neki enni, de nem tudom erőltetni, látom mennyire szenved. Valószínű én sem ennék, ha nekem is annyira fájna a nyelésnél.

Nehéz lelkileg, de örülök,  hogy vele voltam, segíthettem egy kicsit, lelki támogatást és törődést adtam neki. Ezeknél a súlyos betegeknél megtapasztaltam a feltétel nélküli szeretetet, és segíteni akarást. Legfőképp nem csak a fizikai segítséget, hanem a lelkit. Szívből adtam, és támogattam őket, elvárások nélkül. Ez volt az egész kórházi gyakorlatomnak az értelme, még ha csak ennyit segítettem is már megérte. Tudom, hogy bármilyen formában is de ez a dolgom, az életfeladatom, hogy segítsek és szolgáljak másokat, hogy lelki támasz és vigasz legyek a nehéz időkben, és segítsek megszépíteni életük utolsó fázisát.

Hálás vagyok a sok kórházi dolgozóknak, hogy lelkiismeretesen dolgoznak. Mindenki nagyon kedves és segítőkész. Örülök, hogy megismerhettem őket, teljesen más hangulat uralkodik ott, mint az előző munkahelyeimen. Itt tényleg csak olyanok dolgoznak, akik elköteleződtek a szolgálat mellett, és akik szívből és nem muszájságból segítenek, akinek örömük van a munkában, jól tudnak együttdolgozni. Jó emberek jó energiával. Örülök hogy részese lehetettem ennek a csapatnak.

Egy részről el tudnám képzelni, hogy ápolóként dolgozzak, másrészről megviselne nagyon lelkileg. Nagyon érzelmes típus vagyok, és nagyon átveszem másoknak az érzelmeit. Nem tudom még kontrollálni az érzelmeimet.  De biztos, hogy ahogy minden ez is elsajátítható, biztos ki lehet fejleszteni magunkban valami ellenállóképességet, nem ridegséget, közönyt, hanem valamit ami nem engedi hogy lelkileg nagyon megérintsen. Csak a segítségre koncentrálni, és magasabb szemszögből tekinteni mindenre és mindenkire, mert a világban rend van, ok-okozati törvény, ezek az emberek okkal vannak itt, és okkal betegek. A Teremtő szemszögéből minden rendben van...

Kezdésként egy kis bevezető videó :

Ma hírtelen felindulásból írom ezt a bejegyzést.
Ma megint ráébredtem arra, hogy milyen hálás vagyok azért, hogy az vagyok, aki vagyok, hogy erős vagyok, kitartó vagyok, minden nap teszek a céljaimért, nem panaszkodok állandóan olyan miatt amit meg tudnék változtatni, hogy van hiten, kitartásom és akaraterőm. Hálás vagyok a fejlődni akarásomért, és hogy rengeteget elértem már önerőből és sokat el is fogok még.

Ma egyik osztálytársammal utaztam haza vonattal. Az utóbbi időben szinte mindig együtt utaztunk, és már megismertem őt annyira, hogy lássam, hogy nagyon sok tekintetben ő teljesen más, mint én.
Szeretek vele lenni, vicces, meg segítőkész, de sok tekintetben annyira makacs, negatív, leértékeli saját magát, és ha segíteni próbálok neki, mindig talál rá kifogást, hogy nála ez miért nem fog működik. Meg se próbálja a lehetőségeket, elkönyveli előre, hogy ez nem megy, nem lesz jó, nem fog sikerülni.

Sokszor úgy érzem, hogy állandóan arra keres megerősítést, hogy miért nem működik a dolog. Nem bízik magában, nincs motivációja, kis dolgokat is túlreagál, és állandóan stresszel olyan helyzetek miatt, amelyek nem is olyan rosszak.

Én nem akarok ebben a negatív energiában lenni, és egész idő alatt megpróbálom motiválni, bátorítani, tippeket adni, és sokszor hatok is rá valamennyire, de ma kicsit kiakasztott.

Elkezdett nekem panaszkodni, hogy 10 kilót hízott már, és csak eszik meg eszik. Nagy súlyfölöslege volt már fiatalabb korában is, most is 100 kiló felett van, de az elmúlt egy évben többet sportolt, és kevesebbet evett és így sikerült neki 10 kilót leadnia. De már pár hete, hónapja elege lett, és csak eszik meg eszik, nincs kedve zöldséget meg gyümölcsöt enni, nincs kedve mozogni. Azt mondja, hogy nincs értelme az egésznek, rengeteg energiát kell belefektetni ha fogyni akar, és sok áldozattal jár, és egyáltalán miért is fektessen bele annyi energiát.

Kérdeztem tőle, hogy van-e valami ok amiért elkezdett megint sokat enni, mert nálam az úgy van, hogy ha lelki trauma ér, szomorú vagyok vagy stresszes, akkor tömöm magamba az édességet. Az evés mint pótcselekvés, jutalom, valamit ami hiányzik az életünkből lehet, hogy evéssel pótoljuk, vagy unalomból eszünk, mindig van valami lelki ok a háttérben.
Azt mondja, hogy úgy érzi, hogy lelkileg rendben van, csak nagyon szeret enni, és ha eldönti, hogy kevesebb kenyeret eszik, akkor másnap biztos, hogy többet fog enni. Aztán utálja magát, amiért annyit evett, meg hogy ilyen kövér, aztán frusztrációból megint eszik.

Mondtam neki, hogy kell valami motiváció, cél, hogy legyen valami ami motiválja és amit mindig szem előtt tarthat és a továbbcsinálásra sarkallja. Egy egészséges élet, kisebb ruhák, csinosabb test. De neki nincs célja, sem motivációja.

Mondtam neki, hogy nálam is mindig vannak időszakok mikor többet eszek, lustább vagyok, olyankor fel is jön 10 kiló, de olyankor már rosszul érzem magam, és megmondom magamnak, hogy ez így nem mehet tovább és elkezdek többet mozogni, egészséges ételeket fogyasztani és kevesebb édességet enni.

Én is dagi voltam 14 éves koromig, de ott akkor önerőből lefogytam, megszerettem a mozgást, egyre többet tanultam az egészséges életmódról, és mára ez már nem esik nehezemre. Tudom, hogy egy egészséges jövőképért teszem, és hajlandó vagyok áldozatokat hozni. Van cél és van motiváció.

De az osztálytársamon semmi nem segít. Az ilyen örökös pesszimista magatartástól kiborulok. Hogy mindig csak panaszkodni, de semmit nem tenni érte. Ő mondta, hogy annyit eszik, hogy már rosszul érzi magát testileg, fáj a hasa, rossz az emésztése, minden gramm kaja feljön rá, mégsem akar tenni elenne. Vagyis tenne, de nincs kedve csak magának főzni, nincs kedve állandóan a konyhában állni, nincs kedve sportolni, a környezete nem támogatja, nincs akivel sportolhatna, vagy aki segítene neki az egészséges életmódban.

Mondtam neki, hogy szívesen segítenék, fel is hoztam neki nagyon sok mindent miket próbálhatna meg, nálam mi segít, de valahogy mindent elutasít. Elkönyveli rögtön, hogy ez nem megy, hogy ő reménytelen…

Végül azt mondtam neki, hogy 2 út van. Vagy eldönti, hogy igenis változtatni akar, tisztázza magában, hogy miért is akarja, és tesz is érte, kihozza magából a legtöbbet, és nem várja a szájába a sült galambot, vagy ha nem akar változtatni csak siránkozik azon, hogy milyen, akkor ne változtasson, de fogadja el, hogy ő ilyen, hogy nincs akaratereje, és hogy nem hajlandó tenni, és akkor ne siránkozzon.

De ő persze a középső utat választja, a siránkozni és semmit nem tenni.
Itt feladtam, és arra gondoltam, hogy jó Istenem hálás vagyok, hogy én nem olyan vagyok, mint ő, hogy nekem teljesen más a beállítottságom, hálás vagyok, hogy olyan vagyok amilyen, hogy nem vagyok ilyen reménytelen, én felemelem a seggem és teszek azért, hogy jobb legyen, és nem csak panaszkodásból áll ki az életem, és nem szívom el a negatívizmusommal az emberek energiáját.

Mondtam neki, hogy nem szégyen, ha segítségre van szüksége, de addig senki nem fog rajta tudni segíteni, míg ő magában el nem dönti, hogy igenis változni akar, és felismeri, hogy rajta kívül senki sem fogja tudni megváltoztatni az életét.

Nekem meg el kell fogadni, hogy ő ilyen, hogy neki nincs olyan akaratereje, és hogy csak azon lehet segíteni aki hagyja.

A legszívesebben felpofozta volna, meg felráztam volna, hogy ébredj már fel ember! Hallod magad? 21 éves fiatal lány vagy, előtted az élet, mindent elérhetnél amit akarnál, és te mit csinálsz? Siránkozol olyanon amin simán változtatni tudnál. De nem változtatsz, mert az nehéz, és fáradtságos, meg különben is mi értelme, jobb tovább panaszkodni, a pocsolyában fetrengeni, és másokat is lehúzni magadhoz. Szenved, de még nem fáj neki eléggé, hogy változtasson. Jó még az áldozat szerepében lenni.

Bízom benne, hogy a nyári szünetben átkattan benne valami, és belátja, hogy ő az egyetlen aki meg tudja változtatni az életét, és tesz is érte, különben meg fogom mondani neki hogy csak akkor fogunk továbbra is együtt utazni jövőre, ha pozitív dolgokról beszélgetünk, és látom, hogy elfogadja a segítségem, és nem csak panaszkodik, hanem tesz is ellene. Nekem a saját lelki békém fontos, és fontos az, hogy fent tartsam az energiám, és nincs szükségem ilyen reménytelen emberekre akik csak az energiámat rabolják. 

Az utóbbi időben a sajnálat kérdésköre egyre gyakrabban jelent meg az életemben. Már a Theta Healing haladó tanfolyamon tanultam egy olyan gondolatot, hogy nem szabad sajnálni az embereket, mert az egy negatív energia, és sem nekik, sem nekem nem használ.

Azt akkor úgy elfogadtam, de mindig bennem volt a kérdés, hogy akkor ne sajnáljam a családtagom ha beteg? Vagy a földön fekvő hajléktalant? Vagy egy utcán kóborló kutyát?
A mai napig nem nagyon értettem, hogy lehet nem sajnálni. Legyek akkor hideg, és közömbös? Csináljak úgy, hogy engem nem érdekel? Sokáig egy kérdőjel volt bennem ezzel kapcsolatban.

Egy hete gyakorlatozok a kórházban ápolóként, és hiába jó kedvvel, motiváltan kezdem a napomat, és úgy állok hozzá, hogy megpróbálom a legtöbbet tanulni, meg tenni, de a nap végére teljesen lent van az energiám. És eleinte nem igazán értettem, úgy gondoltam, hogy csak a néhány jajgató néni miatt, vagy egyszerűen csak ilyen negatív energia uralkodik a kórházban, de rájöttem, hogy a rengeteg sajnálatom a betegek felé teljesen elszívja az erőmet.

A múlt hét pénteken lett egy új beteg, egy idős férfi, és én vittem be neki a reggelit, és elvileg leteszem a beteg mellé az ételt, és esznek maguktól, de ez a férfi csak feküdt, és nézett. Kérdeztem az ápolónőt, hogy tud-e a férfi magától enni, de ő sem tudta, mert éjszaka került be. Azt mondta maradjak ott, és segítsek neki ha kell.

Meglekvároztam neki egy fél zsömlét és a kezébe adtam, de csak tartotta, nem is tudta felemelni a szájához. Ezt látva a szájához emeltem, de nem tudta harapni. Ekkor hozott az ápolónő egy kis csésze forró tejet és ráöntötte a zsemlére. Az szépen megpuhult, és vajas lekváros puha zsömlemasszává vált, úgy kezdtem etetni a bácsikát kiskanállal. Lassan evett, nehezen nyelt, de látszott rajta milyen hálás, hogy ehet és van aki segít neki. 

Valami nagyon megfogott a bácsikában, olyan tiszta szemei voltak, olyan rendes, becsületes embernek látszott, olyan kétségbeesetten nézett, szegényke próbált beszélni, de csak nagyon halkan tudott és a legtöbbször nem  értettem meg, hogy mit akar. Ott akkor nagyon megsajnáltam. Megetettem még egy joghurttal, de végig bennem volt a sajnálat, hogy szegény jó ember itt fekszik, milyen igazságtalan az élet, szegény mondana valamit, de nem tud. Nem tudja megértetni magát. Ki tudja mire lenne szüksége és én nem értem.

Aztán egy másik gyakorlatos csaj etette őt később az ebéddel, és én is ott maradtam vele, és már akkor én is bátrabban beszélgettem vele, és hangosan mondtam neki, hogy ennie kell, mert meg kell erősödnie, meg hogy újra egészségesnek kell lennie. Akkor válaszolt, hogy igen, meg bólogatott. Olyan jó érzés volt, boldog lettem hírtelen, jó volt kicsit így motiválni, és bátorítani, és ott akkor megértettem, hogy mennyivel más energiával járt az amit akkor csináltam, és az amit reggel.

Még a délután is volt bennem sajnálat, de már megjelent az együttérzés és a motiválás érzése is. Tudtam, hogy úgy segíthetek a legjobban, ha erőt öntök belé, és arra irányítom a figyelmét amit el akarunk érni.
Egész nap eszembe volt a bácsika, valamiért nagyon megragadott, olyan volt mintha ismerném, de nem ebből az életből. Gondolkodtam azon otthon, hogy miért is sajnálom, hogy érint ez engem. És a tudatos agyammal úgy gondoltam, hogy az élet igazságtalan, hogy a szegény jó embereknek kell szenvedni, meg így magatehetetlenül kórházba feküdni, bizalmatlan lettem az Univerzum iránt, hogy tudja-e mit cselekszik.

Aztán rá kellett jönnöm, hogy nem tudhatom, hogy biztos igazságtalan volt-e az élet, nem ismerem a bácsit, nem tudom, hogy élt, mit követett el, hogy ide került, de biztos mindennek meg van az oka. Dühös voltam, hogy talán ez a bácsi talán nem tud semmit arról, hogy ő teremti az életét, és gondolataival érzelmeivel megbetegíti magát, és a tudatlansága okozta a betegségét. Talán nem volt meg a lehetősége arra, hogy fejlessze magát, hogy tudja, hogy másképp is lehet, és ez eléggé frusztrált és igazságtalannak éreztem.

De be kell látnom, hogy mindenki más fejlettségi szinten van, és el kell fogadnom másoknak az életét, és velük történt eseményeket. Nem tudok mindenkit felrázni, hogy kellj fel ember, te betegítetted meg magad, te is tudod meggyógyítani. 

A sajnálat egy negatív energia, azt sugallja, hogy áldozatnak látunk valakit, egy gyenge embernek, aki nem képes megváltoztatni az életét, akivel csak rossz dolgok történnek.
Ha sajnálunk valakit, negatív minősítést pakolunk rá, és azt sugalljuk, hogy neki mennyire rossz, nincs remény, kilátástalan a helyzet. Ez az energia minket is lehúz, és mi is lejjebb kerülünk, és nem csoda ha estére már teljesen fáradtak vagyunk, meg semmi életkedvünk sincs. Ez azért van, mert lehúzták az energiánkat. 

A sajnálat pozitív megfelelője az együttérzés. Lelkileg nem hagyom, hogy lehúzzanak. Meghallgatom a személyt, együtt érzek vele, megértem a helyzetét, és követni tudom, hogy miért került ilyen helyzetbe, de továbblépünk, és pozitív dolgokra koncentrálunk. Az együttérzés reményt ad, azt sugallja, hogy a személy erős, képes feldolgozni a problémáit, meg tudja oldali a gondjait, képes talpra állni, és kizárólag rajta múlik, hogyan alakul az élete.

Nagyon nagy önfegyelmet igényel, hogy sajnálat helyett együttérzés legyen, de ez az ami bizalmat és reményt sugároz. Fontos, hogy pozitív megerősítésekkel segítsük a beteget, hogy felgyúljon benne az isteni szikra, és meginduljon benne a remény és a hit a gyógyulás felé, a gondolat, hogy másképp is lehetne, jobb is lehetne.

Én sem szeretem ha sajnálnak. Egy pillatra talán jól esik a sajnálat, és energiát ad, de ez egy téves, hazug energia. Másiktól való szánalom csak azt erősíti bennem, hogy gyenge vagyok, ügyetlen és alkalmatlan. Nem viselem el sokáig ha sajnálnak, olyankor mindig feltámad egy érzés bennem, hogy én megmutatom, hogy engem nem kell sajnálni, elég erős és ügyes vagyok, hogy megváltoztassam az életem, és hogy jobbá, kívánatosabbá tegyem a jövőm.

Sokan vannak akik szünet nélkül sajnáltatják magukat, még akkor is mikor nem is olyan rossz a helyzetük. Ilyenkor csak figyelemre vágynak, és a figyelemből energiát szereznek. Őket szokták energiavámpíroknak is nevezni. A pillanatnyi sajnálatból energiát szívnak be, ami feltölti őket, de ez nem tart sokáig, és újból visszazuhannak, és emivel újra jobban érzik magukat kezdik előlről a sajnálkozást, amiből újra energiához jutnak.

Van egy idős néni is a kórházban, mondhatni, hogy ő már haldoklik, látszik a testén, meg ahogy néz, hogy ideje nagyrészében, nem is ebben a világban van. Pár napja levittük őt ágyastól röntgenre, és míg vártunk az ajtó előtt néztem ezt a nénit. Nagyon rossz állapotban van, alig mozog, nem beszél, és ott néztem őt és nagyon sajnáltam, hogy ilyen vége van az életének. Eszembe jutott, hogy hamarosan meghal, ott van egyedül, lehet nem is jár be senki hozzá. Milyen igazságtalan.

Aztán rámnézett a néni és csak nézett a szemembe. Megpróbáltam mosolyogni rá, meg olyan bátorítós arcot felvenni. Akkor bevillant, hogy lehet hogy hallja, vagy érzi amit gondolok? Elég sok halálközeli élményt olvastam már, és az jutott eszembe hogy lehet nála is úgy van, hogy a lelke az idő többségében máshol van, lát mindent felülről és hall is engem.

Akkor rögtön átkapcsolt az agyam, és az volt bennem, hogy én nem akarom, hogy ő ezt tudja, hallja, ez nem segít rajta, ha én feküdnék ott se szeretném ha valaki így sajnálna, és reménytelennek látna, és a halálomról gondolkodna. Úgy gondoltam lehetne ennél jobb gondolatom is, segítőbb.

Más gondolatok kezdek el járni a fejemben, mondtam neki gondolatban, hogy ő erős, fel tud gyógyulni ha úgy kell lennie, de ha eljött lassan az idő, hogy eltávozzon akkor az is rendben van. Jó kezekben van, nem kell félnie. Éreztem, hogy a sajnálat negatív energiájából megint valami más energia lett, és átjárta a teljes testem, és biztos vagyok benne, hogy nem csak rám volt hatással, hanem rá is. Beláttam, hogy így tudok segíteni a legtöbbet. Átjárt az elfogadás érzése, elfogadni, hogy minden úgy lesz ahogy lennie kell, és hálás voltam, hogy pár pozitív gondolattal támogathattam őt.

Nem mondom, hogy nincs bennem sokszor sajnálat ha bemegyek hozzá, és látom hogy a törékeny testén 2 nagy jégakku, amivel hűtik a lázát, nyitva a szeme ami ide-oda jár, mintha nem is itt lenne, de már tudom és érzem, és megtapasztaltam, hogy hogyan tudok a legjobban segíteni. Elfogadom, hogy ez az élet rendje, a kórházban megtesznek érte mindent, a többi márcsak rajta és a Teremtőm múlik. 

Nehéz a kórházban lelkileg, ápolónói szakma egyáltalán nem könnyű, de valahol mégis boldog vagyok, hogy ha egy hónapra is de ott lehetek és segíthetek. Biztos ennek is oka van, hálás vagyok, hogy megélhettem ilyen tapasztalatokat, és megélhettem a reakcióimat, és minden nap tanulok, hogy hogyan segíthetném jobban a betegeket.
Az én számomra ők az igazi betegek, és azok a személyek akiknek a legszívesebben segítek. Mivel ápolói képesítésem nincs és a többi betegnél nem tudok úgy segíteni, úgy érzem, hogy ezeknél a betegeknél tudom a legtöbb támaszt és reményt adni, megnyugvást, szeretetet, hogy érezzék hogy nincsenek egyedül.

Kiváncsi vagyok mi minden vár mág rám a kórházban a következő 3 hét alatt, de az biztos, hogy az ilyen magatehetetlen embereknél különösen oda fogok figyelni, hogy milyen energiát sugárzok ki. Megteszem a legtöbbet emivel támogatni és segíteni tudom őket. Érzem, hogy nekem ez a feladatom, és hálás vagyok, hogy szolgálhatom és segíthetem az embereket. 

Nekem is, mint a legtöbb embernek vannak vágyaim, céljaim amiket el szeretnék érni, és teszek is minden nap érte, de sokszor csökken a lelkesedés, mert nem látom a változást, úgy érzem, hogy az amit teszek nem elég a nagy változáshoz, vagy hiába teszem, úgy se lesz jobb, a céljaim elérhetetlenek maradnak.  

A legtöbb embernél idővel csökken a lelkesedés, és többségük feladja a céljaikat mielőtt elérték volna őket.

Ebben a felgyorsult világban elvárjuk az azonnali változást, hogy mától már valami változni fog. De hogy tudnánk benne hinni, ha ma még semmi sem változott, a következő napon sem, és a harmadik napon sem? Hogyan tudnánk ma abban hinni, hogy a jövőben valami is a pozitív irányba fog fordulni, amikor csak a problémáink gyarapodnak?

A mostani életünk a régi gondolkodásunk tükörképe. Most aratjuk le, amit a múltban gondolatainkkal és cselekedeteinkkel elvetettünk. Az ok amiért a múltban nem sok dolog változott az az, hogy a múltban nem sok dolgot tettünk érte. 

Múltbéli gondolataim és döntéseim jutattatak el oda, ahol most vagyok. És ha nem tetszenek a mostani körményeim, akkor mától fogva dönthetek úgy, hogy változtatok rajta, felismerem, hogy mit csináltam "rosszul" a múltban, és mától cselekedhetek másképp. És ha már valamit megváltoztattam az életemben, akkor hinni tudok benne, hogy az a jövőre kihatással van. A mostani gondolataimmal és cselekedeteimmel alakítom a jövőmet. 

Tehát ha valamit ma megváltoztatok, hinni tudok benne, hogy valami változik. Az ok amiért a dolgok nem úgy alakulnak ahogyan mi azt reméltük az az, hogy rossz feltételekből indultunk ki. Bent ragadtunk a régi gondolkodási szokásainkban. Folyamatosan újra és újra ugyanazt tettük, ugyanúgy viselkedtünk, és újra és újra hasonló hibákat követtük el és hasonló embereket vonzottunk magunkhoz. Fel kell ismernünk azokat a dolgokat  amik eddig nem segítettek nekünk, hanem inkább az utunkban álltak, és így tudatosan megváltoztathatjuk őket. 

Én most itt vagyok, tudatos vagyok, és belátom, hogy én alakítom az életem. Itt az idő, hogy megváltoztassuk a viselkedésmódunkat, ami álltal az életünk is a kívánt irányba fordulhat.

És ha legközelebb türelmetlen leszek vagy kételkedem magamban, és abban, hogy bekövetkezik a változás, akkor tisztázom magamban, hogy az életem azért fog változni, mert napról napra egyre figyelmesebb leszek, és a figyelmemet egyre gyakrabban abba az irányba terelem, amelyben az életemet élni szeretném. Minden nap tanulok és a legjobbat adom, amellyel az életem a tőlem elvárt irányba tud változni. Az ok okozat törvénye mindig jelen van, mindig azt aratjuk le, amit elvetettünk.

És türelmesnek kell lenni. A csirke is 21 napon át ül a tojásokon, úgy hogy látszólag nem történik semmi, nem kap megerősítést arra vonatkozóan, hogy valami történni fog, de a tojásokban hatalmas változás megy végbe, ami 3 hét után megnyilvánul. Így van ez a céljainkkal és vágyainkkal is, ülni kell rajtuk minden egyes nap hittel és abban bízva hogy egyszer "kikelnek", és céljaink nagyságától és bizalmunk mértékétől függően egyszer csak megérkezik a várva várt eredmény.

Be kell látni, hogy minden a régi marad és semmi sem fog változni, ha ugyanazt teszem mint régen, ugyanúgy gondolkodok, mint régen. Csak akkor fog valami változni, ha én valamit megváltoztatok.

Nem kell félnem attól, hogy az életem újra és újra ugyanazon a sínen halad, mert tanultam és aktívan beavatkozok az életembe. Nem indulok többet abból ki, hogy csak véletlenül történnek a dolgok az életeben, hanem tudatosítom magamban,  hogy el tudok érni bármilyen változást az életemben, új hozzáállásom egy új szemléletet ad nekem. 

Nem kell többet attól félnem, hogy a múltam újra és újra utólér, mert egyre figyelmesebben megfigyelem, hogy mely viselkedési módommal vonzottam be újra és újra ugyanazokat a szituációkat és ugyanazon embertípusokat. Nem akarom az életemet a feje tetejére állítani, de meg akarom tanulni, hogy mi az ami segít nekem abban, hogy egyre több irányítást vegyek át az életem felett.
És észreveszem az életemben a kis apró pozitív változásokat is, és ezek megerősítenek engem, hogy jó irányba haladok.

A mai nap a kotrollmániáról és a maximalizmusról lesz szó. Az évek alatt egyre kontrollmániásabb lettem, és folyamatosan egyre többet és többet vártam el magamtól. Emlékszem alsós koromban elég buta voltam, nem tanultam, aztán egyik értő olvasás dolgozatomra 5*-t kaptam. És én voltam az egyetlen. Ott és akkor valami megváltozott bennem, akkor volt az első gondolatom, hogy nem is vagyok olyan buta, meg hogy talán több is van bennem, mint amit gondolok. És az évek során egyre többet és többet tanultam, egyre magasabbra tettem a lécet, és a tanárok is egyre többet vártak el.

Tanultam azért, hogy magamnak bizonyítsak, és extra feladatokat vállaltam, hogy bebizonyítsam, hogy többre vagyok képes. Ez egy bizonyos szintig jó is volt, de valamikor átkerül az ember a ló túloldalára, elveszti a kontrollt, és a korábbi teljesítménynövelő maximalizmus már inkább teherré válik, és olyan belső nyomássá, ami megkeseríti és nehézzé teszi a mindennapokat. Az ember nem akar veszíteni, nem akarja, hogy a teljesítménye a léc alá kerüljön, és nem látja azt, hogy a léc már így is sokkal fentebb van, mint ahol lennie kéne.

Ragaszkodom a saját elképzeléseimhez, és a legtöbb feladatot inkább egyedül végzem el, és nem bízom másra, mert úgy gondolom, hogy csak én tudom tökéletesen elvégezni.

Azt gondoljuk, hogy akkor az élet kiszámíthatóbb, tudjuk mi vár ránk, egy biztonságérzést nyújt, és úgy érezzük, hogy mi vagyunk az életünk irányítói. De sajnos ez a legtöbb esetben csak illúzió. Olyan magasra tesszük a lécet, hogy a végén már az összes időnket és energiánkat felemészti, nem jut időnk magunkra, a teljesítményünk romlik, attól újra rosszul érezzük magunkat, úgy érezzük, hogy elbuktunk, vesztesnek érezzük magunkat, csalódunk magunkban, és még többet próbálunk teljesíteni, hogy helyrehozzuk a hibánkat. De ez egy ördögi kör, és ha az ember belekerül nagyon nehezen tud kijönni.

Miért nem tudjuk megengedni magunknak a hibázást? Miért nem úgy tekintünk mindenre mint lecke, megtanulandó feladat? Minden azért van, hogy fejlesszük a képességeinket és örüljünk az életnek.

Azt hiszem, hogy túlságosan elvárjuk magunktól, hogy mindent helyesen csináljunk, és ezt halljuk a fülünkben: „Csináld jól, vagy sehogy…”

Meg vagyok róla győződve, hogy sokan emiatt a mondat miatt sok mindent meg se próbálnak, lefékezik saját magukat és ezzel sok élménytől fosszák meg magukat. D ez nem a mindenről vagy a semmiről szól. A jól csinálásról vagy sehogyról.

A legtöbbször évekbe telik, mire látjuk a pozitív fejlődést. Az első években mindig vannak visszaesések, és többször váltakoznak a javuló és visszaeső szakaszok mielőtt egy egyértelmű javulás tapasztalható lenne.

Én ha visszatekintek az életemre egy egyértelmű  felfelé mutató, javuló tendencia látható. De azt is el kell hogy mondjam, hogy hihetetlenül sokat tanultam. Megtanultam, hogyan tudom önbizalmamat lépésről lépésre felépíteni, meg tudom különböztetni mi a fontos és lényegtelen, hogy kell más emberekkel beszélnem, amivel kevesebb félreértés van, és egy teljesen más képem van sok dologról, mindenekelőtt magamról.

Természetesen úgynevezett „rossz döntéseket” is hoztam. De ezekből tanultam és később már jó döntéseket tudtam hozni amikor más komolyabb volt a tét. És természetesen néhány tervem nem működött. De utólag láthatóvá vált, hogy az is úgy volt jó.

Utólag el tudtam mondani, hogy mindennek az életemben valamilyen oka volt. Ez engem vagy közvetlenül továbbvitt, vagy abból tanulni tudtam, és hosszú távon nézve vitt engem tovább.

Mára már sokat javult a kontrollmánám, beláttam, hogy nem tudok mindent  irányítani, és nem is kell mindent irányítani, az élet sokszor sokkal jobb dolgokat szán nekünk, mint amit mi magunknak eltervezünk. És nem múlik minden rajtunk, ott van a többi ember, a természet s minden, ami körülvesz minket, még ha nem is tudunk róla! Ezek bizony olyan szinten befolyásolják a velünk kapcsolatos eseményeket, amely felett nincs kontrollunk és nem is lehet! Ezt belátva megszabadíthatjuk magunkat egy hatalmas feszültségtől és elvárástól. 

Kellenek a célok, hogy tudjuk, hogy milyen irányba haladunk, és meg kell tenni a tőlünk telhetőt, de nem kell agyonstrapálnunk magunkat, szeretni kell önmagunkat, megengedni a hibázást, és tanulni a helyzetekből. Rugalmasnak és alkalmazkodónak kell lennünk, így a problémára is mint megoldandó feladatra tudunk tekinteni. A feszültség csak akkor jön létre ha az eredmények nem olyanok, mint amiket elvárunk magunktól, vagy a világ nem olyan, mint amilyennek szeretnénk.

 Sokszor eszembe jut Bruce Lee tanítása: "Légy víz barátom"

Időről időre elkap egy nagyon mély szomorúság és a magány érzése. Bármennyire is jól éreztem magam előtte, meg bármennyire is fejlesztem magam, motiváló videókat nézek és hallgatok, bármit is teszek azért, hogy jól érezzem magam, rám tör ez az érzés.

Olyankor teljesen magamba roskadok, úgy érzem minden felesleges, nincs értelme folytatni, nem lesz semmi sem jobb, nem fogok elérni semmit, tele vagyok kételkedésekkel és negatív gondolatokkal. Önbizalomhiányos vagyok, alacsony az önértékelésem, félek a jövőtől, úgy érzem, hogy nekem nincs meg a képességem arra, hogy segítsek magamon, és hogy jobbá tegyem az életem, egyáltalán minek is vegyem a fáradtságot, csak küszködök, de nem lesz sokkal jobb az életem. Legszívesebben mindent feladnék, és még a lelkemet is érzem, hogy fáj.

Nem tudok semmit tenni ellene, csak rám tör és magával ragad az érzés, látszólagos indok nélkül, rosszul érzem magam anélkül, hogy tudnám mi a valódi oka.

Ki szoktam sírni magam meg átélem ezt a szívsajdító érzést, és általában 1-2 nap múlva újult erővel folytatom a dolgom. Újra motivált és bizakodó vagyok. Olyan vagyok, mint a hamvaiból feltámadó Főnix madár.

Már évek óta vannak ezek a periódusaim. A mélypontokat nagyon nem szeretem, de mikor újult erőre kapok az nagyon jó érzés. Olyankor mindig felvillan egy aprócska kis reménysugár, és arra ösztökél, hogy keljek fel, és menjek tovább. Minden rendben lesz. Nekem is szabad olykor szomorúnak lenni, semmi baj nincs ezzel, addig amíg felállok utána. A feltámadás után mindig sokkal több erőm van, több az életkedvem, örülök mindennek, szívesen segítek másoknak, örülök az apróságoknak is és még több időt szánok a fejlődésemre és hogy fent tartsam motiváltságomat.

Az utóbbi hétben nagyon rosszul éreztem magam lelkileg. Azt hittem, a Theta Healing haladó tanfolyam után minden sokkal jobb lesz, nagyot lépek előre, de rosszabbul érzem magam, mint korábban. De ennek sok oka van. Sok kis apróság, ami most összeadódik. Sok kis apró elrejtett félelem, gátlás, negatív gondolat, hiedelmek, elnyomott emlékek, ami eddig lent volt a víz alján most felkavaródott egyszerre, és én ebben a mocskos vízben vagyok.

Az utóbbi években egyre inkább döntésképtelenné váltam. Mára már azt is nagyon nehezemre esik kiválasztani, hogy mit akarok enni. Az életem nagy döntéseimben már régóta bizonytalan vagyok, egyik oldal mellett döntöttem, de valószínűleg nem 100%-osan, mert mindig bennem van, hogy mi lenne ha a másik oldalt választanám, és ez a folyamatos "mi lenne, ha..." már kikészít. Mintha 2 oldal harcolna bennem, és nem tudom, hogy melyiket válasszam. Mindkettőnek megvannak az előnyei és a hátrányai.

A döntés következményétől félek. Attól, hogy nem jól döntök és megbánom majd, már mikor késő lesz. Így is, úgy is sok áldozattal fog járni és sérülni fognak benne emberek.

Éjszaka volt most egy álmom. Idősebb koromban ültem a verandán és sajnálkoztam azon, hogy évekkel ezelőtt ezt a döntést hoztam, ezt az életet választottam, és bántottam magam a döntésért, és megbántam, hogy akkor régen nem másképp döntöttem, és hogy mennyivel jobb lehetne az életem.

Belerángatjuk magunkat ilyen játszmákba, ez az elme játéka, ahol megpróbálja elhitetni, hogy máshol jobb lenne, máshogy-jobban alakulhatott volna, csak azért hogy áthárítsa a felelősséget a döntésünk következményéről. Mert az elme nem akarja bevallani, hogy ez a mi döntésünk volt, bárhogy alakíthatjuk az életünket, bárhol élhetünk rajtunk múlik, hogy mit hozunk ki belőle. Ülhetnénk akár a világ legszebb helyén boldogtalanul azon morfondírozva, hogy valahol máshol jobb lett volna. Mindig azt keressük ami nem adatott meg, ami hiányzott, minthogy arra koncentrálnánk ami van, amit igazán szeretnénk, és hogy életünkből a legjobbat hoznánk ki.

Fel kell vállalnom a döntésemet. Felnőtt vagyok, tudnom kell dönteni, és vállalni érte a felelősséget. És ha valami mellett döntöttem, arra csak is arra az útra koncentrálni, és nem folyamatosan a másik útra tekintgetni, hogy ott vajon mi lehetne, milyen lehetne az életem, mert felesleges. Nem tudhatjuk, és elveszi az energiát attól, hogy arra koncentrálunk amit választottunk, és abból hozzuk ki a maximumot.

Elkezdtem olvasni egy könyvet (Dale Carnegie - Hogyan fejezzük be az aggódást és kezdjünk el élni), és már az első pár oldal rengeteget segített.

“Ne aggódjatok tehát a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról. A mának elég a maga baja! “ (MT 6:34)

A könyvben úgy szemléltetik, hogy 2 vasajtót kell felhúzni, az elsőt a múlthoz, ami kizárja a múltat, a halott tegnapokat, a másodikat a jövő elé, a meg nem született holnapok elé.
Ekkor biztonságban leszünk, legalább a mára.

Arra kell törekednünk, hogy a ma feladatait végezzük, és a mát élvezzük. Minden erőnkkel és lelkesedésünkkel próbáljuk megoldani a ma feladatait, mert így tehetjük a legtöbbet a jövőnkkért.
Lehet tervezni és elkezdeni pozitív gondolatokkal építeni a jövőt, de nem szabad aggodalmaskodni a jövő miatt. A jelenben kell élni, mert ez az egyetlen időtartam, amelyben képesek vagyunk, és képesek vagyunk cselekedni.

Én ezt az alapelvet akarom követni. Új nap - új élet. Nem akarok többe, hogy a félelmeim a jövő miatt meggátolják azt, hogy értelmes döntést hozhassak, és hogy a szívemre figyelhessek. Magam mögött akarom hagyni az összes olyan gondolatomat, hogy nem vagyok elég jó, hogy nem tudom megcsinálni, hogy képtelen vagyok, hogy nincs képességem hozzá, hogy nem érdemlem meg.

Én is a végtelen Isteni erőből származom, Isten gyermeke vagyok, bennem az erő, hogy megváltoztassam az életem, én rajtam áll, hogy milyen életet élek, mit hozok ki az életemből. Az enyém a választás lehetősége. Én egy boldog életet akarok élni magabiztosan, céltudatosan, és összhangban akarok lenni magammal. Vissza kell találnom megint magamhoz, hogy meg tudjam hallani a lelkem hangját, mert csak vele együtt tudok a helyes, nekem szánt úton maradni, és idős koromban örülni annak, hogy a szívemre hallgattam, és örülök annak ahogy döntöttem, és örülök és hálás vagyok mindenért amit megéltem.

A döntési nehézségekre van egy nagyon jó 3 lépcsős feladat a könyvben:

1. Fel kell térképezni pontosan a helyzetet, mi is a probléma, mitől félünk annyira, mi az aggódásunk tárgya, és abban megkeresni azt, hogy "mi lehet a legrosszabb ami történhet"?
2. Ha megvan a legrosszabb lehetséges következmény, akkor jön az ELFOGADÁS. Kicsit átélni ezt a helyzetet, és elfogadni, hogy ha ez fog történni,akkor ezt elfogadom. Felkészítem magam rá.
3. Az időnket és energiánkat arra fordítani, hogy jobb legyen, mint a legrosszabb esetleges következmény. Higgadtan próbálj meg javítani a helyzeten!

A legrosszabb következmény elfogadása hatalmas energiákat szabadít fel bennünk, egyfajta nyugalom lesz úrrá rajtunk. Nem kell már többet félni tőle, hogy mi lesz, meg félni a bizonytalantól. Ha az ember szembenéz a legnagyobb félelmeivel, akkor azok elveszítik erejüket, és már nincsenek olyan erővel hatalmuk felettünk. 

Az utóbbi időben nagyon hiányoznak nekem az emberi kapcsolatok. Olyan igazán mélyről jövő barátságok.

Egy barát, aki hasonló, mint én, hasonlóan gondolkodik, mint én, hasonló az érdeklődése. Annyira vágynék arra, hogy legyen valaki, akivel meg tudom osztani a legbensőbb érzéseimet is, akiben teljesen megbízom, akivel kapcsolatban úgy érzem, hogy bármiről beszélhetek, mert megért, és támogat, akivel nincs az az érzésem, hogy hülyének néz, vagy nem érti miről beszélek, aki nem akarja a saját gondolatát rám tukmálni.

Aki segít nekem az érzelmeim tisztázásában, aki segít felfedezni a legmélyebben fekvő érzéseimet is, aki bizalmat áraszt, akivel őszintén tudok beszélgetni, akivel a legbensőbb félelmeimet is megoszthatom, és nem félek kimondani a gondolataimat, érzelmeimet, és akivel a legnagyobb reményeimet és álmaimat is megoszthatom. Nagyon hiányzik egy ilyen bensőséges kapcsolat.

Egy barát, aki fejleszti magát spirituálisan, és ez által tudnánk spirituális dolgokról beszélgetni, egymástól tanulni, egymást fejleszteni, motiválni, segíteni egymáson, boldogságot és örömöt hozni egymás életébe.

Keresem a lelki társam, akivel egy hullámhosszon vagyunk, akivel kitaláljuk egymás gondolatait, tudja, hogy mire vágyom, mi az amit szeretek, szavak nélkül is megért, és tudja, hogy mire van szükségem, vagy mivel tudna örömet okozni. Aki meglátja a szavak mögött az igazi mondanivalómat.

Akivel sok közös programot tudnánk szervezni, együtt sportolni, együtt főzni, egészségesen táplálkozni, akivel kölcsönösen motiválnánk egymást egy egészségesebb élet megteremtésében, és egymástól tudnánk ötleteket szerezni.

Talán túl sokat várok? Talán nincs is ilyen személy? Mindig sóvárgunk valami után, sosem vagyunk elégedettek. Miért nem tudjuk abból a legjobbat kihozni amink van? És azokban meglátni a legjobbat akik körülöttünk vannak?  

Én úgy gondolom, hogy mindenkinek van lélektársa, nem is egy, aki azonos lélekcsaládból származik. És megvan a lehetőség, hogy találkozzunk egymással. 

Hiszem, hogy ha kérem akkor megadatik. Én most kértem a Teremtőtől, hogy hozza az életembe azt a lelki társat, aki a legjobban illik most hozzám és az életemhez.

Az utóbbi időben nagyon kevés emberrel beszélgetek a valós érzelmeimről, és arról, hogy mit csinálok, mit szeretnék, mik az igazi vágyaim, mi az ami motivál, milyen jövőt is képzelek el magamnak. A legtöbbjük nem hiszi el, hogy minden lehetséges és hogy máshogy is lehetne. És én nem akarok mindig negatív kommenteket hallgatni, nem akarom, hogy letörjék a szárnyam, és megöljék az ambíciót bennem, így inkább nem is beszélek ezekről.

A Theta Healinges tanfolyamokról is nagyon kevés ember tud. Úgy vagyok vele, hogy inkább nem beszélek erről, mert ez elég más gondolkodást és világszemléletet követel meg, és nem érzem, hogy a környzetem nagy része erre befogadó lenne. Főleg az iskolában ahova járok, ahol csupa tőlem sokkal fiatalabbak vesznek körbe, és sokuknak még elég gyerekes a gondolkodásuk. Nem érzem, hogy valaki is igazán megértené ezt.

Van egy osztálytársam akivel az iskolából együtt utazunk haza vonattal, és tegnap beszéltem neki nagy nehezen a Theta Healingről, és elég jól fogadta. Olyan sok mindent meséltem neki, olyan boldog voltam, hogy ki tudtam ezt kicsit adni magamból, és meghallgatásra került. Nem vetette el rögtön, hogy ez hülyeség. Biztos, hogy sok ez így neki, meg nem is lát úgy bele, ő nem egy önfejlesztő, de legalább nem zárta ki egyből ezt az oldalt sem. Már többször mondta, hogy szeret velem utazni, mert mindig tanul valamit, meg motiválom őt. :)

Az utóbbi időben sokat változott az emberi kapcsolataim. Akivel korábban nagyon jóban voltam, mára már nem is beszélünk. Változik mindenki, és változnak az igények, mindenki azt keresi akivel a legjobban érzi magát. Én elfogadom, hogy így alakult, mindenki jó célt szolgált az életemben, és hálás vagyok a közös élményekért és tanulnivalókért, de lépni kell tovább. Teret kell engedni az újnak. Ahogy mi változunk, úgy vonzunk másféle embereket magunkhoz. 

Szeretnék én is olyan valakit akivel igazi mélyről jövő beszélgetéseket tudnék folytatni akár a Theta Healingről akár spirituális témákban. Ez teszi ki a legtöbb időt az  életemben, ez az amivel a legszívesebben foglalkozom, és vágyom rá, igényem van rá, hogy beszéljek erről, és hiányzik ezeknek az élményeknek a megosztása.

A barátomnak szoktam elmesélni, hogy mik történnek, de mindig mondom is rögtön hozzá, hogy nem akarok semmi negatív kommentet. Azt kérem csak, hogy fogadja el, hogy én ezt csinálom, nem kell hinnie benne, de lelki támogatást kérek. Azt, hogy elfogadja, hogy ezt akarom, erre az útra léptem, és nem akadályoz benne és nem akar lebeszélni róla.

Hál' Istennek már ő sem olyan elutasító ilyen témákban, mint régen. Ahogy én változok, változik ő is. És egyre nyitottabb a spirituális dolgokra. De ő egy szintnél nem megy tovább. Nem tudok vele erről úgy igazán beszélgetni. Neki nincsenek ilyen élményei, nem élte át, nem akar ezzel mélyebben foglalkozni, ha tanácsra van szüksége és én spirituális oldalról próbálom megközelíteni akkor sokszor elutasító. Nehéz így. Mikor az egyik fejleszti magát, de a másik nem. Ilyenkor valahol lelki-érzelmi szinten egy szakadék keletkezik. És örülök mikor látom, hogy ő is egyre nyitottabb és befogadóbb, de akkor is hiányzik a mélyről szóló beszélgetés.

A mai időszakban sokaknak hiányoznak az igazi baráti kapcsolatok. Minden olyan felszínessé vált. A barátok elárulják egymást, nem is figyelnek a másikra, a tisztelet és a becsület már nem olyan fontos.

Hova lettek az igaz baráti kapcsolatok? Mindenki a virtuális valóságban él, a világháló fogságában, nem merjük megszólítani a másikat, nem merünk kapcsolatokat teremteni. A legtöbbünk vágyódunk társas kapcsolatokra, de mégis elzárjuk magunkat tőle. Talán nem bízunk már egymásban... elmagányosodtunk. Rengeteg ember vesz körbe minket mégis magányosak vagyunk.  

Szerintem nem vagyok egyedül ezzel, hogy hiányzik egy igazi barát, egy lelki társ. Olyan érzés, mint ha a lelkem vágyakozna egy másik lélek után. Valami hiányzik ami nem megvehető, csak abban bízhatok, hogy az élet az utamba sodorja azt akire vágyom.

Ez az írásom kicsit személyesre sikerült, de már nagyon kikívánkozott. Kicsit megkönnyebbültem, hogy leírhattam. Az írás segít, legalább ez, ha már nincs az akivel erről igazán beszélni tudnék. 
A vágy, az óhaj megvan, kiküldtem az Univerzumnak, bízom hogy valamilyen módon utamba ejt valakit, aki megérinti a lelkem, és itt is marad velem, hogy kölcsönösen gazdagítsuk egymás életét.

Ebben az írásomban az érzelmekről lesz szó. Már régóta figyelem az érzelmeimet, és megfigyeltem, hogy bizonyos helyzetekben, például ha nagyon mérges vagyok, nem tudok tisztán gondolkodni, ez az energia nem hagy tudatosan gondolkodni, az érzelmeim átveszik a hatalmat felettem, és ők irányítanak.

Aztán később mikor lehiggadok, jutnak eszembe a dolgok, hogy mit kellett volna tenni, hogyan kellett volna cselekedni, miket kellett volna mondani. Ilyen helyzetek után megígérem magamnak, hogy legközelebb másképp cselekszem, és odafigyelek arra, hogy nyugodt maradjak, és ezáltal tudjam befolyásolni azt, amit teszek és mondok, de a legtöbbször megint nem így alakul. És mindig mérges leszek magamra és csalódott, hogy már megint nem tudtam éber maradni, megint az érzelmeim győztek.

De miért van ez így? A választ erre a kérdésemre, Kolozsi Mariann Érzelmi intelligencia előadásán találtam meg. Az agyunk 3 részből áll. Az egyik az agyalapunk, ez szabályozza az elsődleges életfunkcióinkat. A második a limbikus agy, ez az érzelmi agy. Itt keletkeznek az értékeink, érzelmeink, hitünk. És a harmadik a gondolkodó agy.

Ami a problémát okozza, hogy az érzelmi agyunk sokkal aktívabb, mint a gondolkodó agyunk. Az érzelmi agyunktól sokkal több idegpálya alakult ki a gondolkodó agyunk és a test többi részei felé. A gondolkodó agyunkban sokszor nem is tudatosodik az érzelmi agytól kapott információ, ezek tudat alatt lesznek feldolgozva, tudat alatt cselekszünk és reagálunk, és nem figyelünk az érzelmeinkre.

Másképp döntünk például, ha jó kedvünk van, és másképp ha rossz.

Az, hogy épp milyen kedvünk van, sokszor egyáltalán nem a jelenlegi helyzettől függ, hanem hatnak ránk a tudatalattiban tárolt hitrendszerek, a régi tapasztalataink, félelmeink, gátlásaink.

Igazából sosem vagyunk igazán önmagunk, és nem az alapján döntünk, amit igazán szeretnénk, hanem az épp aktuális érzelmeink rángatnak. Bizonyos helyzetekben bekapcsolnak bizonyos minták, ami újra és újra ugyanolyan döntésre sarkallnak.

Például, ha iskolás koromban ért egy olyan esemény, hogy kint álltam az osztály előtt és feleltem, de valami hülyeséget mondtam és kinevettek, akkor ehhez az eseményhez egy negatív élmény társul, egy negatív érzelem, gátlás vagy félelem csatlakozik hozzá, és a jövőben minden hasonló szituációban, például ahol emberek előtt kell beszélni bekapcsol ez a félelem a beégéstől, félelem, hogy kinevetnek.

Ez mind tudat alatt zajlik, mi csak annyit érzünk belőle, hogy látszólag ok nélkül elkezdünk félni vagy parázni, vagy dadogni, vagy nem merünk elvállalni egy projektet ahol emberek előtt kell beszélni, mert a tudatalattink véd minket az újabb ilyen élménytől.

Milyen csodálatos lenne, ha olyankor amikor olyan helyzetbe kerülök, ami mindig veszekedésbe torkollik, úgy tudnék a másikra figyelni, hogy azt nézem, ki is ő valójában, mi lakozik az érzelmei mögött, próbálni megérteni miért viselkedik úgy ahogy, türelemmel és megértéssel tudnék rá figyelni.

Hát nem lenne nagyszerű, ha érzelmeinkkel tudnánk irányítani a gondolatainkat, a szituációkat? Mindig meg tudnánk őrizni a hidegvérünket, és ezáltal egy jó irányba tudnánk terelni az életünket. Nem lennének érzelmi hullámzásaink, mindig tudatában lennénk gondolatainknak, és érzelmeinket úgy tudnánk befolyásolni, ahogy szeretnénk.

Ha befolyásolni tudnám az érzelmeimet, akkor befolyásolni tudnám az egész életemet. Minden helyzetben nyugodt, magabiztos, bátor tudnék maradni. Szeretném magamat, elhinném, hogy jó társaság vagyok, hogy úgy vagyok tökéletes, ahogy vagyok. Az eseményeket felülről tudnám szemlélni, az embereket ítélkezés nélkül, a valódi lényükre koncentrálva.

Mennyivel másképp alakulhatott volna a múlt, ha másokkal másképp bántam volna, ha nem engedtem volna, hogy a negatív érzelmeim beleszóljanak a kapcsolataimba, ha nem a düh, a harag, az agresszió, a félelem irányította volna az eseményeket. Mennyi stresszt, haragot, gyűlöletet spórolhattunk volna meg magunknak. Ezt a sok feleslegesen elfecsérelt energiát saját magunkra és emberi kapcsolataink fejlesztésére fordíthattunk volna. De ez már a múlt.

Elhatároztam, hogy odafigyelek az érzelmeimre, felfedezem ha érzelmeim egy negatív irányba mozdulnak el. Meg kell őket állítani, mielőtt teljesen átveszik a hatalmat és esélyem sincs utána már befolyásolni a gondolkodó agyamat. Meg kell tanulnom felfedezni, és kezelni az érzelmeimet, mert nem akarom, hogy egy életen át az érzelmeim rángassanak ide –oda, és meg kell tanulnom felfedezni mások érzelmeit is, és meglátni a valós embert az érzelmek mögött, mert tudom, hogy a másik embert is az érzelmei irányítják, és talán ő sem ezt szeretné, és akár nincs is tudatában annak, hogy mit cselekszik. És ha én tudatos maradok, akkor talán nála sem uralkodnak el annyira a negatív érzelmek.

Alapvetően az érzelmeink jó célt szolgálnak. Megmutaták, hogy milyen minőségű gondolataink vannak. Ha például jó kedvem van, és egyszercsak szomorú leszek ok nélkül, akkor a testem jelez, hogy a gondolataim valami negatív felé fordultak, lehet valami negatívra gondoltam, és a  testem reagál és megmutatja, hogy ez nekem nem jó, és hogy negatív a kisugárzásom és negatívat vonzok épp.

El kell gondolkodni azon, hogy milyen érzés kerített minket éppen hatalmába. Ha dühösek vagyunk, és épp leszidtuk a párunkat, akkor biztos, hogy rá vagyunk dühösek? Vagy talán fáj valamink, vagy rossz napunk volt a munkahelyen és ezt vetítjük rá?

Mióta a fejlesztem magam, és elkezdtem a Theta Healinget folyamatosan bővül a látóköröm, és amire eddig azt mondtam, hogy biztosan úgy van, ma már tudom, hogy másképp is lehet.

Ha valaki undok vagy barátságtalan velem, nem az az első, hogy visszatámadok, védem magam reflexből, hanem próbálom megérteni az embert, az érzelmei mögött. Talán fáj valamije, vagy csalódott valakiben, lehet egy régi minta kapcsolt be benne, vagy akár hozott családi hitrendszer? Nem szabad egyből elítélni a másikat és átvenni az érzelmeit, mert az csak felesleges feszültséghez, vitához és a kapcsolat romlásához járul.

Nyugalommal és megértéssel kell fordulni a másik felé, egy nagyobb látószögből nézni a helyzetre, és nem hagyni hogy magukkal ragadjanak az érzelmek. 

Én is ha nagyon fáradt vagyok, sokkal ingerlékenyebb vagyok, és elég kis dolog ahhoz, hogy ráveszekedjek a barátomra. Utána mindig meg is bánom, mert tudom, hogy megint hülyeség miatt veszekedtünk, megint csak az érzelmek játékának voltunk az áldozatai.

Nagyon szeretem a Theta Healinges gondolkodást. Itt arról van szó, hogy bármilyen problémám van, a probléma sosem az amire először gondolok, vagy ha például neheztelek valakire, sosem arra a személyre neheztelek igazán.

Például ha neheztelünk valakire, akkor az a személyiség vagy szituáció valamire emlékeztet minket a múltból, valamit bekapcsol bennünk és minden ilyen helyzetben neheztelést vált ki. Lehetséges, hogy mikor kisgyerekek voltunk a szomszéd néni mindig csipkedte az arcunkat, és ez olyan negatív élményt hagyott bennünk, hogy felnőttkorunkban, mindenkire aki erre a szomszéd nénire emlékeztet neheztelni fogunk. Ezért van az, hogy nagyon sokszor nem is értjük miért utáljuk a másikat, vagy miért vált ki ellenszenvet.

És ilyen gondolkodással nem is szabad egyből magunkra venni, ha a másik szóval bánt vagy nekünk nem tetszően reagál, és nem szabad érzelmeinktől vezérelve visszatámadni. 

A legtöbb amit tehetek, ha magamon dolgozok, azon hogy fejlődjek, mindig magamba kell keresni az okokat, miért zavar ez engem, hogy érint ez engem, mi történt a múltban és mikor, ami ezt váltja ki bennem. Erre nagyon jó a Theta Healing technika. És amint én magamon dolgozok, és takarítom a hitrendszereimet, a környezetem is változni fog.