A mai nap a kotrollmániáról és a maximalizmusról lesz szó. Az évek alatt egyre kontrollmániásabb lettem, és folyamatosan egyre többet és többet vártam el magamtól. Emlékszem alsós koromban elég buta voltam, nem tanultam, aztán egyik értő olvasás dolgozatomra 5*-t kaptam. És én voltam az egyetlen. Ott és akkor valami megváltozott bennem, akkor volt az első gondolatom, hogy nem is vagyok olyan buta, meg hogy talán több is van bennem, mint amit gondolok. És az évek során egyre többet és többet tanultam, egyre magasabbra tettem a lécet, és a tanárok is egyre többet vártak el.

Tanultam azért, hogy magamnak bizonyítsak, és extra feladatokat vállaltam, hogy bebizonyítsam, hogy többre vagyok képes. Ez egy bizonyos szintig jó is volt, de valamikor átkerül az ember a ló túloldalára, elveszti a kontrollt, és a korábbi teljesítménynövelő maximalizmus már inkább teherré válik, és olyan belső nyomássá, ami megkeseríti és nehézzé teszi a mindennapokat. Az ember nem akar veszíteni, nem akarja, hogy a teljesítménye a léc alá kerüljön, és nem látja azt, hogy a léc már így is sokkal fentebb van, mint ahol lennie kéne.

Ragaszkodom a saját elképzeléseimhez, és a legtöbb feladatot inkább egyedül végzem el, és nem bízom másra, mert úgy gondolom, hogy csak én tudom tökéletesen elvégezni.

Azt gondoljuk, hogy akkor az élet kiszámíthatóbb, tudjuk mi vár ránk, egy biztonságérzést nyújt, és úgy érezzük, hogy mi vagyunk az életünk irányítói. De sajnos ez a legtöbb esetben csak illúzió. Olyan magasra tesszük a lécet, hogy a végén már az összes időnket és energiánkat felemészti, nem jut időnk magunkra, a teljesítményünk romlik, attól újra rosszul érezzük magunkat, úgy érezzük, hogy elbuktunk, vesztesnek érezzük magunkat, csalódunk magunkban, és még többet próbálunk teljesíteni, hogy helyrehozzuk a hibánkat. De ez egy ördögi kör, és ha az ember belekerül nagyon nehezen tud kijönni.

Miért nem tudjuk megengedni magunknak a hibázást? Miért nem úgy tekintünk mindenre mint lecke, megtanulandó feladat? Minden azért van, hogy fejlesszük a képességeinket és örüljünk az életnek.

Azt hiszem, hogy túlságosan elvárjuk magunktól, hogy mindent helyesen csináljunk, és ezt halljuk a fülünkben: „Csináld jól, vagy sehogy…”

Meg vagyok róla győződve, hogy sokan emiatt a mondat miatt sok mindent meg se próbálnak, lefékezik saját magukat és ezzel sok élménytől fosszák meg magukat. D ez nem a mindenről vagy a semmiről szól. A jól csinálásról vagy sehogyról.

A legtöbbször évekbe telik, mire látjuk a pozitív fejlődést. Az első években mindig vannak visszaesések, és többször váltakoznak a javuló és visszaeső szakaszok mielőtt egy egyértelmű javulás tapasztalható lenne.

Én ha visszatekintek az életemre egy egyértelmű  felfelé mutató, javuló tendencia látható. De azt is el kell hogy mondjam, hogy hihetetlenül sokat tanultam. Megtanultam, hogyan tudom önbizalmamat lépésről lépésre felépíteni, meg tudom különböztetni mi a fontos és lényegtelen, hogy kell más emberekkel beszélnem, amivel kevesebb félreértés van, és egy teljesen más képem van sok dologról, mindenekelőtt magamról.

Természetesen úgynevezett „rossz döntéseket” is hoztam. De ezekből tanultam és később már jó döntéseket tudtam hozni amikor más komolyabb volt a tét. És természetesen néhány tervem nem működött. De utólag láthatóvá vált, hogy az is úgy volt jó.

Utólag el tudtam mondani, hogy mindennek az életemben valamilyen oka volt. Ez engem vagy közvetlenül továbbvitt, vagy abból tanulni tudtam, és hosszú távon nézve vitt engem tovább.

Mára már sokat javult a kontrollmánám, beláttam, hogy nem tudok mindent  irányítani, és nem is kell mindent irányítani, az élet sokszor sokkal jobb dolgokat szán nekünk, mint amit mi magunknak eltervezünk. És nem múlik minden rajtunk, ott van a többi ember, a természet s minden, ami körülvesz minket, még ha nem is tudunk róla! Ezek bizony olyan szinten befolyásolják a velünk kapcsolatos eseményeket, amely felett nincs kontrollunk és nem is lehet! Ezt belátva megszabadíthatjuk magunkat egy hatalmas feszültségtől és elvárástól. 

Kellenek a célok, hogy tudjuk, hogy milyen irányba haladunk, és meg kell tenni a tőlünk telhetőt, de nem kell agyonstrapálnunk magunkat, szeretni kell önmagunkat, megengedni a hibázást, és tanulni a helyzetekből. Rugalmasnak és alkalmazkodónak kell lennünk, így a problémára is mint megoldandó feladatra tudunk tekinteni. A feszültség csak akkor jön létre ha az eredmények nem olyanok, mint amiket elvárunk magunktól, vagy a világ nem olyan, mint amilyennek szeretnénk.

 Sokszor eszembe jut Bruce Lee tanítása: "Légy víz barátom"