Letelt az 1 hónap ápolónői gyakorlatom..

Csak 1 hónap volt, mégis nehéz szívvel jöttem el. Megint közel kerültem pár emberhez, és megint búcsút kellett mondani. Már teljesen hozzászoktam ahhoz, hogy minden reggel kórházba kell menni, már rutinból csináltam a szokásos dolgokat, rengeteget tanultam, egyre bátrabb és magabiztosabb voltam. 

Emlékszem az első héten semennyire sem ismertem ki magam. Nem tudtam, hogy mi mi csoda, mit kell csinálnom, azt hogy kéne csinálnom, hogy bánjak a betegekkel, mit szabad és mit nem, és ha kérdeznek nem tudtam egy értelmes választ sem adni, csak mindig azt, hogy vagy megkérdem, vagy hívok valakit, aki segíteni tud. Nehéz volt nagyon az elején. Nem testileg, hanem szellemileg. Az utóbbi időben pedig inkább lelkileg.

Több beteg, akik az életük alkonyán járnak, és csak szenvednek, nehéz volt nézni. A barátom megjegyezte tegnap, hogy szerinte jó, hogy csak 1 hónapig kellett ezt a gyakorlatot csinálnom, különben lelkileg nagyon rámentem volna. Egy biztos az ápolónői szakma nem mindenkinek való, ehhez kell egy bizonyos képesség és tehetség, és meg kell tanulni erősnek maradni és vészhelyzetekben is hideg fejjel gondolkodni és cselekedni.

Emlékszem a 2. héten a néni aki elvesztette az eszméletét, és nővérriadó volt, egész idő alatt szólt a riasztó, az összes nővér szaladt be a szobába hozzá, és én teljesen bepánikoltam. Bementem, de ahogy láttam, hogy a nő csak fekszik, és hogy nem lélegzik teljesen leblokkoltam. Rámjött a sirás, reszkettem, kint álltam a folyosón, és arra gondoltam, hogy ez a nő lehet épp most hal meg, most száll ki a lelke meg ilyenek. Nagyon rémisztő volt, még nem éltem meg ilyet soha előtte. Hiába gondolja el az ember, hogy hogyan cselekedne ilyen helyzetben, a valóságban ez teljesen másképp működik. Tisztelet azoknak akik ilyen helyzetekben is meg tudják őrizni a hidegvérüket.
Aztán valaki kizökkentett az agyalásomból, szóltak, hogy toljam ki a mellette lévő nőt az ággyal együtt, meg vigyem őt másik szobába. A szobában mindenki nagy stresszben, olyan energiák voltak, amit nagyon nehéz volt elviselni. Hogy volt mit csinálnom, elkezdtem kicsit jobban érezni magam, nem éreztem már magam annyira haszontalannak, de teljesen sokkolt ez az egész. Nem készített erre fel senki, és nem is lett elmondva, mit kell ilyen helyzetben cselekedni.

De amit elmondhatok, hogy hálás vagyok magamnak, hogy egyre többet foglalkoztam a betegekkel, egyre inkább rájöttem, hogy a legfontosabb az, ha pozitív gondolatokkal támogatom őket, ha áldást küldök rájuk, és szeretetteljesen bánuk velük. És nagyon hálásak voltak mindenért, amit tettem értük. Rengeteg szeretetet és hálaenergiát kaptam tőlük. Különösen azoknál a betegeknél éreztem azt, hogy segítenem kell, akik már magatehetetlenek voltak, nem tudnak magukról gondoskodni, egyedül enni.

Az ottlétem alatt 2 ember érintett meg nagyon. Egy idős férfi akinek szélütése volt, és egy idős néni. Ezzel az idős nénivel sok időt töltöttem az utolsó pár napban, többször is bementem hozzá csak beszélgetni, megkérdezni hogy van, hogy érezze a törődést. Én etettem. Tudom, hogy nem szabad sajnálni az embereket, mert az egy negatív energia, de ennél a nőnél nagyon nehéz volt nem sajnálni. Minden egyes alkalommal, mikor ivott vagy evett valamit, összerándult az egész teste a fájdalomtól, mindig a mellkasát szorította, fájt neki belülről, áu-gatott közben.
Alig akart enni valamit, még inni is alig. Azt mondta jobb nem inni/enni, mert olyan fájdalma van. És hogy ő már nem akar élni, mert csak szenvedés. Ő azt akarná, ha Isten elvenné az életét. Mondtam neki, hogy arról csak Isten dönthet. Meg én annyira szeretnék neki segíteni, hogy ne fájjon neki, de sajnos nem tudok semmit tenni. Éreztem, hogy mindjárt elsírom magam. Megsimogattam, meg mondtam neki szép dolgokat, de nehéz látni ha valaki így szenved, alig tud még inni is, hiába segítenék neki enni, de nem tudom erőltetni, látom mennyire szenved. Valószínű én sem ennék, ha nekem is annyira fájna a nyelésnél.

Nehéz lelkileg, de örülök,  hogy vele voltam, segíthettem egy kicsit, lelki támogatást és törődést adtam neki. Ezeknél a súlyos betegeknél megtapasztaltam a feltétel nélküli szeretetet, és segíteni akarást. Legfőképp nem csak a fizikai segítséget, hanem a lelkit. Szívből adtam, és támogattam őket, elvárások nélkül. Ez volt az egész kórházi gyakorlatomnak az értelme, még ha csak ennyit segítettem is már megérte. Tudom, hogy bármilyen formában is de ez a dolgom, az életfeladatom, hogy segítsek és szolgáljak másokat, hogy lelki támasz és vigasz legyek a nehéz időkben, és segítsek megszépíteni életük utolsó fázisát.

Hálás vagyok a sok kórházi dolgozóknak, hogy lelkiismeretesen dolgoznak. Mindenki nagyon kedves és segítőkész. Örülök, hogy megismerhettem őket, teljesen más hangulat uralkodik ott, mint az előző munkahelyeimen. Itt tényleg csak olyanok dolgoznak, akik elköteleződtek a szolgálat mellett, és akik szívből és nem muszájságból segítenek, akinek örömük van a munkában, jól tudnak együttdolgozni. Jó emberek jó energiával. Örülök hogy részese lehetettem ennek a csapatnak.

Egy részről el tudnám képzelni, hogy ápolóként dolgozzak, másrészről megviselne nagyon lelkileg. Nagyon érzelmes típus vagyok, és nagyon átveszem másoknak az érzelmeit. Nem tudom még kontrollálni az érzelmeimet.  De biztos, hogy ahogy minden ez is elsajátítható, biztos ki lehet fejleszteni magunkban valami ellenállóképességet, nem ridegséget, közönyt, hanem valamit ami nem engedi hogy lelkileg nagyon megérintsen. Csak a segítségre koncentrálni, és magasabb szemszögből tekinteni mindenre és mindenkire, mert a világban rend van, ok-okozati törvény, ezek az emberek okkal vannak itt, és okkal betegek. A Teremtő szemszögéből minden rendben van...