Az utóbbi időben a sajnálat kérdésköre egyre gyakrabban jelent meg az életemben. Már a Theta Healing haladó tanfolyamon tanultam egy olyan gondolatot, hogy nem szabad sajnálni az embereket, mert az egy negatív energia, és sem nekik, sem nekem nem használ.

Azt akkor úgy elfogadtam, de mindig bennem volt a kérdés, hogy akkor ne sajnáljam a családtagom ha beteg? Vagy a földön fekvő hajléktalant? Vagy egy utcán kóborló kutyát?
A mai napig nem nagyon értettem, hogy lehet nem sajnálni. Legyek akkor hideg, és közömbös? Csináljak úgy, hogy engem nem érdekel? Sokáig egy kérdőjel volt bennem ezzel kapcsolatban.

Egy hete gyakorlatozok a kórházban ápolóként, és hiába jó kedvvel, motiváltan kezdem a napomat, és úgy állok hozzá, hogy megpróbálom a legtöbbet tanulni, meg tenni, de a nap végére teljesen lent van az energiám. És eleinte nem igazán értettem, úgy gondoltam, hogy csak a néhány jajgató néni miatt, vagy egyszerűen csak ilyen negatív energia uralkodik a kórházban, de rájöttem, hogy a rengeteg sajnálatom a betegek felé teljesen elszívja az erőmet.

A múlt hét pénteken lett egy új beteg, egy idős férfi, és én vittem be neki a reggelit, és elvileg leteszem a beteg mellé az ételt, és esznek maguktól, de ez a férfi csak feküdt, és nézett. Kérdeztem az ápolónőt, hogy tud-e a férfi magától enni, de ő sem tudta, mert éjszaka került be. Azt mondta maradjak ott, és segítsek neki ha kell.

Meglekvároztam neki egy fél zsömlét és a kezébe adtam, de csak tartotta, nem is tudta felemelni a szájához. Ezt látva a szájához emeltem, de nem tudta harapni. Ekkor hozott az ápolónő egy kis csésze forró tejet és ráöntötte a zsemlére. Az szépen megpuhult, és vajas lekváros puha zsömlemasszává vált, úgy kezdtem etetni a bácsikát kiskanállal. Lassan evett, nehezen nyelt, de látszott rajta milyen hálás, hogy ehet és van aki segít neki. 

Valami nagyon megfogott a bácsikában, olyan tiszta szemei voltak, olyan rendes, becsületes embernek látszott, olyan kétségbeesetten nézett, szegényke próbált beszélni, de csak nagyon halkan tudott és a legtöbbször nem  értettem meg, hogy mit akar. Ott akkor nagyon megsajnáltam. Megetettem még egy joghurttal, de végig bennem volt a sajnálat, hogy szegény jó ember itt fekszik, milyen igazságtalan az élet, szegény mondana valamit, de nem tud. Nem tudja megértetni magát. Ki tudja mire lenne szüksége és én nem értem.

Aztán egy másik gyakorlatos csaj etette őt később az ebéddel, és én is ott maradtam vele, és már akkor én is bátrabban beszélgettem vele, és hangosan mondtam neki, hogy ennie kell, mert meg kell erősödnie, meg hogy újra egészségesnek kell lennie. Akkor válaszolt, hogy igen, meg bólogatott. Olyan jó érzés volt, boldog lettem hírtelen, jó volt kicsit így motiválni, és bátorítani, és ott akkor megértettem, hogy mennyivel más energiával járt az amit akkor csináltam, és az amit reggel.

Még a délután is volt bennem sajnálat, de már megjelent az együttérzés és a motiválás érzése is. Tudtam, hogy úgy segíthetek a legjobban, ha erőt öntök belé, és arra irányítom a figyelmét amit el akarunk érni.
Egész nap eszembe volt a bácsika, valamiért nagyon megragadott, olyan volt mintha ismerném, de nem ebből az életből. Gondolkodtam azon otthon, hogy miért is sajnálom, hogy érint ez engem. És a tudatos agyammal úgy gondoltam, hogy az élet igazságtalan, hogy a szegény jó embereknek kell szenvedni, meg így magatehetetlenül kórházba feküdni, bizalmatlan lettem az Univerzum iránt, hogy tudja-e mit cselekszik.

Aztán rá kellett jönnöm, hogy nem tudhatom, hogy biztos igazságtalan volt-e az élet, nem ismerem a bácsit, nem tudom, hogy élt, mit követett el, hogy ide került, de biztos mindennek meg van az oka. Dühös voltam, hogy talán ez a bácsi talán nem tud semmit arról, hogy ő teremti az életét, és gondolataival érzelmeivel megbetegíti magát, és a tudatlansága okozta a betegségét. Talán nem volt meg a lehetősége arra, hogy fejlessze magát, hogy tudja, hogy másképp is lehet, és ez eléggé frusztrált és igazságtalannak éreztem.

De be kell látnom, hogy mindenki más fejlettségi szinten van, és el kell fogadnom másoknak az életét, és velük történt eseményeket. Nem tudok mindenkit felrázni, hogy kellj fel ember, te betegítetted meg magad, te is tudod meggyógyítani. 

A sajnálat egy negatív energia, azt sugallja, hogy áldozatnak látunk valakit, egy gyenge embernek, aki nem képes megváltoztatni az életét, akivel csak rossz dolgok történnek.
Ha sajnálunk valakit, negatív minősítést pakolunk rá, és azt sugalljuk, hogy neki mennyire rossz, nincs remény, kilátástalan a helyzet. Ez az energia minket is lehúz, és mi is lejjebb kerülünk, és nem csoda ha estére már teljesen fáradtak vagyunk, meg semmi életkedvünk sincs. Ez azért van, mert lehúzták az energiánkat. 

A sajnálat pozitív megfelelője az együttérzés. Lelkileg nem hagyom, hogy lehúzzanak. Meghallgatom a személyt, együtt érzek vele, megértem a helyzetét, és követni tudom, hogy miért került ilyen helyzetbe, de továbblépünk, és pozitív dolgokra koncentrálunk. Az együttérzés reményt ad, azt sugallja, hogy a személy erős, képes feldolgozni a problémáit, meg tudja oldali a gondjait, képes talpra állni, és kizárólag rajta múlik, hogyan alakul az élete.

Nagyon nagy önfegyelmet igényel, hogy sajnálat helyett együttérzés legyen, de ez az ami bizalmat és reményt sugároz. Fontos, hogy pozitív megerősítésekkel segítsük a beteget, hogy felgyúljon benne az isteni szikra, és meginduljon benne a remény és a hit a gyógyulás felé, a gondolat, hogy másképp is lehetne, jobb is lehetne.

Én sem szeretem ha sajnálnak. Egy pillatra talán jól esik a sajnálat, és energiát ad, de ez egy téves, hazug energia. Másiktól való szánalom csak azt erősíti bennem, hogy gyenge vagyok, ügyetlen és alkalmatlan. Nem viselem el sokáig ha sajnálnak, olyankor mindig feltámad egy érzés bennem, hogy én megmutatom, hogy engem nem kell sajnálni, elég erős és ügyes vagyok, hogy megváltoztassam az életem, és hogy jobbá, kívánatosabbá tegyem a jövőm.

Sokan vannak akik szünet nélkül sajnáltatják magukat, még akkor is mikor nem is olyan rossz a helyzetük. Ilyenkor csak figyelemre vágynak, és a figyelemből energiát szereznek. Őket szokták energiavámpíroknak is nevezni. A pillanatnyi sajnálatból energiát szívnak be, ami feltölti őket, de ez nem tart sokáig, és újból visszazuhannak, és emivel újra jobban érzik magukat kezdik előlről a sajnálkozást, amiből újra energiához jutnak.

Van egy idős néni is a kórházban, mondhatni, hogy ő már haldoklik, látszik a testén, meg ahogy néz, hogy ideje nagyrészében, nem is ebben a világban van. Pár napja levittük őt ágyastól röntgenre, és míg vártunk az ajtó előtt néztem ezt a nénit. Nagyon rossz állapotban van, alig mozog, nem beszél, és ott néztem őt és nagyon sajnáltam, hogy ilyen vége van az életének. Eszembe jutott, hogy hamarosan meghal, ott van egyedül, lehet nem is jár be senki hozzá. Milyen igazságtalan.

Aztán rámnézett a néni és csak nézett a szemembe. Megpróbáltam mosolyogni rá, meg olyan bátorítós arcot felvenni. Akkor bevillant, hogy lehet hogy hallja, vagy érzi amit gondolok? Elég sok halálközeli élményt olvastam már, és az jutott eszembe hogy lehet nála is úgy van, hogy a lelke az idő többségében máshol van, lát mindent felülről és hall is engem.

Akkor rögtön átkapcsolt az agyam, és az volt bennem, hogy én nem akarom, hogy ő ezt tudja, hallja, ez nem segít rajta, ha én feküdnék ott se szeretném ha valaki így sajnálna, és reménytelennek látna, és a halálomról gondolkodna. Úgy gondoltam lehetne ennél jobb gondolatom is, segítőbb.

Más gondolatok kezdek el járni a fejemben, mondtam neki gondolatban, hogy ő erős, fel tud gyógyulni ha úgy kell lennie, de ha eljött lassan az idő, hogy eltávozzon akkor az is rendben van. Jó kezekben van, nem kell félnie. Éreztem, hogy a sajnálat negatív energiájából megint valami más energia lett, és átjárta a teljes testem, és biztos vagyok benne, hogy nem csak rám volt hatással, hanem rá is. Beláttam, hogy így tudok segíteni a legtöbbet. Átjárt az elfogadás érzése, elfogadni, hogy minden úgy lesz ahogy lennie kell, és hálás voltam, hogy pár pozitív gondolattal támogathattam őt.

Nem mondom, hogy nincs bennem sokszor sajnálat ha bemegyek hozzá, és látom hogy a törékeny testén 2 nagy jégakku, amivel hűtik a lázát, nyitva a szeme ami ide-oda jár, mintha nem is itt lenne, de már tudom és érzem, és megtapasztaltam, hogy hogyan tudok a legjobban segíteni. Elfogadom, hogy ez az élet rendje, a kórházban megtesznek érte mindent, a többi márcsak rajta és a Teremtőm múlik. 

Nehéz a kórházban lelkileg, ápolónói szakma egyáltalán nem könnyű, de valahol mégis boldog vagyok, hogy ha egy hónapra is de ott lehetek és segíthetek. Biztos ennek is oka van, hálás vagyok, hogy megélhettem ilyen tapasztalatokat, és megélhettem a reakcióimat, és minden nap tanulok, hogy hogyan segíthetném jobban a betegeket.
Az én számomra ők az igazi betegek, és azok a személyek akiknek a legszívesebben segítek. Mivel ápolói képesítésem nincs és a többi betegnél nem tudok úgy segíteni, úgy érzem, hogy ezeknél a betegeknél tudom a legtöbb támaszt és reményt adni, megnyugvást, szeretetet, hogy érezzék hogy nincsenek egyedül.

Kiváncsi vagyok mi minden vár mág rám a kórházban a következő 3 hét alatt, de az biztos, hogy az ilyen magatehetetlen embereknél különösen oda fogok figyelni, hogy milyen energiát sugárzok ki. Megteszem a legtöbbet emivel támogatni és segíteni tudom őket. Érzem, hogy nekem ez a feladatom, és hálás vagyok, hogy szolgálhatom és segíthetem az embereket.