Néha csak feladnám... feladnám ezt az egészet... kiszállnék ebből a játékból amit életnek nevezünk.

Úgy érzem, hogy elég… elég abból, hogy mindig ugyanoda esek vissza…
Elfogyott az erőm, nem bírom tovább, nem akarom így tovább csinálni...
Belefáradtam, hogy mindíg erősnek kell lennem, hogy folyamatosan teljesítenem kell, hogy nincs egy perc nyugtom sem. Mintha az élet szándékosan lökné az utamba a köveket, hogy nehogy már megálljak egy kicsit és élvezzem az életet...
Pedig haladok az úton, nem lustálkodom. Megerőltető utat választottam magamnak, mégis az életnek ez nem elég, úgy gondolja, hogy kicsavarja belőlem az utolsó csepp erőt is, és újra és újra rámtesz valami súlyt.

Úgy érzem, hogy állandóan tesztelik, hogy bírom-e még, és ha igen, legközelebb még nagyobb súlyt tesznek rám.
Véget nem érő huzavona...
Belefáradtam...
Nem értem, miért nem mehet könnyebben, miért nem jobb, miért nem tudom jobbá, könnyebbé tenni???

Már annyi pénzt és időt szántam az önfejlesztésre, mégse javult jelentősen az életminőségem. Magamat hibáztatom, hogy miért nem tudom jobban???
Pedig bennem a vágy, tudom, hogy képes vagyok.. még sem megy.

Félek attól, hogy sosem fog jobban menni, hogy életem végéig küszködni fogok, beteg leszek, szegénységben élek majd, egész életemben csak vágyódok majd egy jobb élet után, és úgy halok meg, hogy nem sikerült.. A halálos ágyamon majd azon rágom magam, hogy miért nem tudtam jobbá tenni, miért így alakult, miért nem tehettem és élhettem át azt amire a lelkem igazán vágyott? Ez az érzés és gondolat teljesen felőröl.
Állandóan csak reménykedni és vágyakozni az áloméletért, de sosem kapni meg? Pedig tudom, hogy bárki számára megvalósítható, bennem is bennem a tudás és a képesség, és még sem tudom...
Egy vesztes lennék? Olyan mintha, elém tennék egy üvegben a kedvenc mézemet, ott van, láthatom, vágyakozhatok utána de sosem ízlelhetem meg.  

Olyan dühöt érzek magamban, hogy ez van... hogy folyamatosan ez van.
Elegem van abból, hogy be kell érjem a kevesebbel. Hogy nekem nem jár jobb, hogy nem vagyok rá méltó, nem vagyok rá képes, hogy jobbá tegyem.
Igenis beleteszem az erőt és az energiát, iskola mellett is dolgozom, próbálok odafigyelni az étkezésemre is, meg hogy sportoljak, jó barátnő legyek, jó jegyeket szerezzek az iskolában, a munkahelyen is jól teljesítsek, de a lakás is rendben legyen, önfejlesztésre is jusson idő.. A napi 24 oly kevés mindenre, és az élet még extra nehézségeket állít elém.

Néha úgy érzem nem bírom.. ha én tényleg mindent megteszek azért hogy  jobb legyen, akkor miért nem jobb??? meddig várjak még???

Néha azt érzem, hogy nem éri meg ennyi erőt és energiát fektetni az önfejlesztésbe, mert ugyse tudom megváltoztatni az életemet. Ez a gondolat mar belülről. Mély tehetetlenséget, szomorúságot, magányt érzek. Úgy érzem, hogy nem érdemlem meg, talán Isten nem szeret engem, vagy valamiért nem tehetem jobbá az életem. Arra vagyok kárhoztatva, hogy egész életemben szűkölködve éljek.

És csak sírok és sírok... A legmélyebb fájdalmat éli meg a lelkem, úgy érzem egyedül vagyok hagyva. Tehetetlen vagyok.. reményveszett vagyok. Tudom, hogy erős vagyok, és sok mindent elértem már, de néha azt kívánom, bár csak ne bízna bennem ennyire az élet és ne adna ilyen nehéz súlyokat rám.

Miért nem tudom jobbá tenni az életemet? Nem bízom magamban, hogy ez nekem is lehetséges? Nem érzem elég jónak rá magam? Nem hiszem el, hogy megérdemlem? Biztos, hogy mindegyikből van bennem valami.
Nem érzem oda valónak magam. Túl nagy a szakadék a mostani Én és a jövőbeni Énem közt. Még most úgy érzem, hogy kilógok onnon. Pedig annyira szeretném, itt lobog bennem a vágy.

Rendszeresen vannak ilyen mélypontjaim, de sosem adom fel. Valami bennem sosem hagyja. Mikor megélem ezt a fájdalmat és kisírom magam, onnantól már csak felfelé vezet az út. Valami kis fénysugár villan fel bennem, és elkezdek újra reménykedni. Reménykedem, hogy a befektetett energia egyszer nálam is meghozza az eredményt, és én is elérhetem azt amire vágyom.

Ez csak egy fázisa az életemnek, ami felkészít a jövőre. Bennem az erő meg a tudás, csak kitartónak kell lennem, és nem szabad elveszítenem a hitemet. Okkal vagyok itt, okkal vannak a céljaim is, ha ki tudtam őket gondolni akkor meg is tudom őket valósítani!!

Csak nehéz mindig pozitívnak maradni, állandóan jó pofit vágni mindenhez. Azt mondani, hogy nincs baj, mikor baj van, és azt mondani, hogy minden rendben lesz, mikor nem vagyok benne egyáltalán biztos, hogy minden rendben lesz. Mondhatok akármit, rákényszeríthetem magam, de attól még ezt a belsőm nem hiszi el, nem azonosulok vele.

Vannak pillanataim mikor annyira összhangban vagyok magammal és az Univerzummal. Lelkes és motivált vagyok, tele reménnyel és szeretettel, bármi is van érzem és tudom, hogy minden rendben van. Teljes reménnyel tudok a jövöbe tekinteni, mély béke van a lelkemben... imádom ezt az érzést.
Erre vágyom. ezt akarom újra és újra átélni, és egyre hosszabb ideig. Néha sikerül, de sokszor hiába törekszem rá nem jön az érzés. Olyan jó lenne, ha tudnám irányítani ezt az érzést, ha ez lenne az uralkodó érzésem, vagy legalább könnyen elő tudnám hivni, de sajnos nem tudom. Még nem jöttem rá, hogy kerüljek ebbe az áramlatba. De már tudom, hogy ezt akarom, már átéltem többször is és tudom, hogy át fogom még élni.

Megvan a cél, látom az irányt, csak a technika hiányzik még.

El kéne már végre hinnem, hogy megérdemlem az áloméletemet, elég jó vagyok, már most tökéletes vagyok. Bennem van minden amire  szükségem van. Nincs szükségem semmire, csak össze kell hangolódnom a lelkemmel, ő tud mindent amit tudnom kell, és irányít abba az irányba ahova mennem kell. Szeretném meghallani a lelkem dallamát, szeretnék összehangolódni vele, és megérezni megint, hogy minden rendben van, minden értem van és a javamat szolgálja.

És mindig emlékeztetem magam, hogy nincs probléma csak megoldandó feladat. Talán a nehézségek sem akkora nehézségek, ha más szemmel tekintek rájuk. Most az a feladatom, hogy újra Flow-ba kerüljek a lelkemmel és az Univerzummal, és tudom, hogy minden simán megoldódik majd. Nem vagyok egyedül hagyva és minden rendben van!